-Never knowning when to stop,Sunglasses indoors,par for the course.-üvöltött a fülembe Alex Turner hangja,a jól ismert Arctic Monkeys-ből.A szám közben is a medált néztem,nem tudtam levenni a szememet róla.Olyan érzésem volt,mintha a szeretett nagymamám ott ült volna az ágyamon,és ő nyújtotta volna át a medált.Sokszor említette,hogy neki fontos volt ez a nyaklánc,mert minden titkát ez őrizte.Azt mondta,ha egyszer az ényem lesz addigra a sok titok elszáll,és akkor az enyémeket adhatom neki.Mint egy barát.A nagyi azt akarná,hogy megőrízzem,meg is fogom.Igérem nagyi!Ezentúl én is megosztok vele mindent,így olyan lesz mintha a nagymamámnak mondanám el azokat a titkokat.Soha nem fogom levenni!
Egy elegáns mozdulattal a nyakamba akasztottam.Kivettem a fülemből a fülhallgatót,aztán gyorsan kipattant ám az ágyból,és elkészülődtem.Egy fekete nadrágot,és egy kockás inget vettem fel.A hajamat kibontva hagytam.Úgy igazítottam,hogy látszódjon a nyaklánc.Nem akartam vele kérkedni,csak szerettem volna ha mindenki látja milyen büszke vagyok erre a darabra.A táskámba beraktam a könyveimet,meg a telefonomat,ami majdnem hogy le volt merülve,de most nem érdekelt.Mikor éppen készültem lemenni anyához el kezdett csörögni a telefonom.Elkaptam a táskámból,de egy ismeretlen szám volt.Haboztam,hogy felvegyem-e,de gondoltam az a pszihopata csak nem tudja a számom,ezért felvettem.
-Igen tessék,ki beszél?-tettem a kérdést kissé félve.És ahogy meghallottam a hangot,nem csak gondoltam a félésre,hanem már-már rettegtem.
-Heló cica!Tudod ki vagyok!Ide figyelj ha megtalállak,meg kereserítem az életedet,még ennél is jobban.Nem foglak kímélni!Szóval inkább hagyj fel a bújkálással és gyere elő.Vagy előjössz vagy a barátaid csúnyán fogják végezni.Főleg a kis bongyorka.Add meg amit kérek,és megússzák!-fenyegetett.Rettegtem.Tudja kik a barátaim,nem hagyhatom hogy őket is bántsa,de ha meg én a karmai közé kerülök,akkor nem fogom túl élni,nem fog kímélni.Vagy én vagy a barátaim,és akkor inkább én végezzem úgy.
-Mit akarsz tőlem?-összeszedve magam,a legnagyobb kérdésre szántam el magam.Így vissza gondolva nem biztos,hogy jó ötlet volt.
-Hogy mit?Téged!Vagy te vagy a barátaid.Döntsd el!Ma a parkban pontban este 10-kor ne késs!Ja és egyedül gyere,akárhogy is döntesz!-megszakadt.Remegő kézzel dobtam vissza a telefont a táskámba,és mielőtt lementem volna,lemostam a könnyeimet egy kis vízzel,hogy ne látszódjon.Pontosan tudtam,hogy tudja a választ,tudta,hogy inkább oda adom magam,minthogy a barátaimat megölje.Senki nem tudhatta meg!Akkor vissza tartanának,főleg Harry nem tudhatja.
Anyut a konyhában találtam.Igyekeztem nem anyu szemébe nézni,nehogy bármit is észre vegyen ebből.Megittam a kávémat,elköszöntem anyától,és futásnak eredtem.Az iskola épületéig meg sem álltam.A parkoló kisebb eldugott szegletében kifújtam magam,és bementem.Aubrey egy öleléssel köszöntött,és Harry is.Próbáltam egy kis mosolyt varázsolni az arcomra,ami sok erőlködés után sikerült is.Becsengetéskor Aubrey és én a saját osztályunkba mentünk,ahogy Harry is.
Ebéd szünetben szokásosan hárman ültünk egy asztalnál,és míg Harry és Aubrey beszélgettek,én nekem csak az este 10 óra járt a fejemben.Ma van utóljára,hogy ide jöttem.Ma láttam utoljára Harry-t,Aubrey-t,és a kedvenc tanárjaimat.Az osztálytermet,az asztalt ahol közösen ebédeltünk.Nem kellett gondolkodom,egyből tudtam a választ kérdésére,nekem kell oda adnom magam neki.Se a családomat se a barátaimat nem keverhetem ebbe bele.És a családom!Ők a legfontosabbak számomra,és őket sem láthatom már többet.
-Tara?!Tara?!-lengettek a karját Aubrey a szemem előtt.-Jól vagy?-kos hatásszünet után válaszoltam.
-Igen,jól vagyok!-felemeltem a tálcámat,ami olyan nehéz volt amikor ide hoztam.Egy falat sem ment le a torkomon.Leadtam a tálcát,majd elindultam az utolsó órámra.Harryék jöttek utánam,de tudták,hogy most nem kell hozzám szólniuk.Túl feltűnő voltam.
Óra után a parkolón keresztül indultam haza,amikor mellettem egy autó állt meg.Oldalra néztem az autóban pedig Harry ült.Megálltam,várva hogy mondjon valamit.
-Haza vigyelek?-kérdezte bályos mosollyal az arcán.Szónélkül megkerültem a kocsit,és beültem mellé.Szerettem volna még vele lenni.Útóljára Sokat köszönhetek neki.-Oké,mi a baj?És ne mond azt,hogy nincs mert látom!Vagy elmondod,vagy én szedem ki belőled.-mondta nyugodtan.
-Semmi!Csak.....rossz kedvem volt ma ennyi!-hazudtam.Nem mondhattam el neki,akkor vissza tartana és ő lenne veszélybe.A családom és Aubrey is.Ezt nem hagyhattam.Hazudnom kellett.
-Csak aggódom!-szorította a kormányt.Befordult az utcánkba,majd megállt a ház előtt.
-Tudom.Köszönöm,hogy haza hoztál.És Harry?
-Hm?-fordult felém,csillogó zöld szemeivel.
-Semmi.-becsuktam az ajtót,és vissza se nézve mentem be a házba.Meglepődésemre apu is itthon volt.Mindketten a nappaliban tévéztek,apu átkarolva anyut.Rég láttam így őket,és ez még nehezebbé tette a döntésemet.Már soha nem láthatom őket így.De ezen most nem tántoríthatott vissza.Hang nélkül mentem fel a szobámba.Lefürödtem,és egy egyberuhát vettem fel,ami kissé feszült rám,de csak így hiszi el,hogy tényleg így döntöttem.Nem vittem semmit magammal,mert tudtam úgyis megsemmisítené,hogy még csak ne is tudjanak lenyomozni,hol vagyok.A nyakláncomat vissza raktam a nyakamba,majd csendesen elindultam lefelé.
-Te már itthon is vagy?És egyeltalán hová mész ilyen ruhába?-kérdezte apu,és mindketten odajöttek hozzám.
-Igen itthon,csak olyan békésen tévéztetek,hogy nem akartalak megzavarni titeket.Aubrey hívott,hogy menjünk el egy csajos estére...tudjátok.-magyaráztam ki magam.
-Így...?-mutatott végig rajtam apu.
-Hát ez volt a kedvenc ruhám,gondoltam.....-néztem végig magamon.
-Ne legyél sokáig,és ha haza akarsz jönni,telefonálj!-adtak egy puszit a homlolomra.
-Rendben!-bólintottam.
Már a parkban voltam,de semmit nem láttam olyan sötét volt.Körbe-körbe nézegettem hol lehet ő.Be kell vallanom,rettegtem.Tudtam,hogy most veszélybe vagyok,de talán ez volt a legjobb cselekedetem életemben.Mentem tovább,mikor egy kéz elkapott,és berángatott a bokorba.Befogta a számat.
-Shhh!-köpködte a fülembe.Most azt kívántam,bár itt lenne Harry és kimentene innen!
