Szeptember 1.
Vissza térésem napja.Ma megyek vissza először az iskolába.Mikor eltűntem mindenki rólam beszélt,hova lehettem,és valyon véletlen avagy önszántamból tűntem-e el.Nem,nem önszántamból!Sok veszteni valóm nem volt,az elején még talán azt is gondoltam így lesz a legjobb.Semmi élvezhető nem volt az életemben,ugyan olyan unalmas,mint most is.Barátaim nem igazán voltak,csak egy!Aubrey.Igazi barát volt,mindig ott volt nekem amikor kellett,de mivel ő volt közöttünk az akiben nem az eszét szerették hanem inkább az alakját,és a melleit.De leginkább a melleit.
A titkomat amit még senki nem tud,csak a szüleim,nem szándékoztam kiteregetni,nem akartam,hogy bárki is el kezdjen sajnálni.Nem volt szükségem rá,az eset óta csak ülök a szobámban és csendben nézem a tájat,az ablakokon keresztül.
Dehogy miért csinálom ezt?Mert engem,nem csak szimplán elraboltak,nem is csak fogságban tartottak és egyik napról a másikra elengedtek,nem!Engem megerőszakoltak!Hónapokon keresztül minden egyes nap.Hazatérésemkor,és az után sem beszéltem senkivel még a saját szüleimmel sem,csak sírtam.Fél évig pszihológushoz jártam,akit még ma is néha napján meg kell látogatnom.Nehezen viseltem/viselem,mert nem akartam elhinni,hogy tényleg megtörtént velem.Senkinek nem ártottak,hogy ezt érdemeltek volna,de akkor nem számított már.Csak el akartam menekülni,ami sikerült is de csak 8 hónap után.Egészen a mai napig nem léptem ki a házból.
Nem vagyok egy divat kedvelő,ezért nem is nagyon érdekelt mi van rajtam,felvettem egy farmert,hozzá egy rövid ujjú pólót,és a fehér converse cipőmet.A hajamat összefogtam,felkaptam a táskámat az egyik vallámra.A konyha felé vettem az irányt,ahol a szüleim dolgozni készültek.Apu jogászként dolgozott egy puccos nagyvállalatnál,anyu pedig író volt.Ő itthon dolgozott,szóval neki könnyű volt.
Nem szólaltam meg,csak beléptem a konyhába,és a konyhapultról felvettem a reggeli et amit anyu csomagolt nekem,vagyis gondoltam.Mivel csönd lett,feltételeztem,hogy észrevettek,ezért hogy meg bizonyosodjak róla,rájuk néztem.Mindegyikük,dülledt szemekkel nézett.Figyelmemet vissza vezetve a reggelimre,beraktam a táskámba,mire egy krákogást hallottam anya felől.
-Elvigyelek?-kérdezte a konyharuhát szorongatva.Megráztam a fejem,aztán megfordulva az ajtó fele indultam.
-Tara várj!-szólt utánam apu,és mire megfordultam már ott is voltak.-Szerettünk volna meglepni valamivel,de nem tudtuk,valyon minek örülnél,ezért ezt találtuk ki,tessék.Reméljükörülni fogsz neki!-nyújtott át egy dobozt,ami zsiráfos csomagolóval volt becsomagolva.Rájuk néztem,majd pedig lassan elkezdtem kinyomagolni az ajándékomat.Feltéptem a csomagolót, a dobozon pedig egy telefont láttam meg,iPhone.Gyülekeztek a könnyeim,és nem bírtam vissza tartani.Annyira jól esett,hogy törődtek velem.Nem vártam el,hogy ajándékot kapjak,de ők megis gondoltak rám.Apu eltörölte a könnyeimet,anyu pedig egy puszit nyomott a homlokomra.
-Gondoltuk ez ideális ajándék,minden fiatal a telefonját nyomkodja manapság,hülyeség.-apu mondatával megöleletem őt,a másik kezemet meg anyuékhoz nyújtottam,aki megfogta és magunkhoz húztam őt is.Most először ölelkeztünk így.Családiasan.
-Apu mégis eltudnál vinni?-kérdésemre egy mosollyal válaszolt,majd kinyitotta előttem az ajtót,és ugyan ezt megismételte a kocsinál is.Aztán ő is beült a kormányhoz.Az út halkan telt.Közben azon gondolkoztam,valyon hogyan fognak fogadni.Oda jönnek és kérdésekkel bombáznak majd,vagy lehetek ugyan az a lány aki eddig is voltam.Aki nem érdekel senkit,és inkább ezt választottam volna.Gondolataim végére,már a parkolóban álltunk.Leállította a motort,aztán felém fordult.
-Apu minden rendben lesz!-közben az iskola épületét néztem.Nyüzsögtek az emberek.Voltak köztük bagósok,a kockák,a menők,és az átlagosak.Az előbbiek csapatát erősítettek én is eddig.
-Ha bármi baj van,hívj és jövök.-nyúlt a telefonomért és bele írta a számát.Amint vissza adta bólintottam,majd kiszálltam,és megvártam míg elhajt.Vissza fordultam a suli irányába,kifújtam a levegőt,aztán megindultam az épület felé.A bejáratnál,minden szem rámszegeződött.Nem mertem oda nézni,mert még a hátamon is éreztem a szemük égető pillantásait.Lehajtottam a fejem,de amikor beléptem az ajtón,az egész folyosó megtisztelt a figyelmükkel.Nem figyelve rájuk,elindultam.A tömeg egyre nagyobb lett,ahogy mentem beljebb az iskola aulájában felé,és ők mind engem néztek.A vécéknél jártam,egy kéz ragadott meg,és berántott.Hirtelen megilyedtem,aztán mikor feleszméltem hogy ki is ő,elkezdtem könnyezni.
-Aubrey!-a nyakába ugrottam.Olyan jó volt végre látni az arcát,ami mindig ragyogott,és soha nem volt borús,mint a mai nap.Ő volt az a személy aki mindig feltudott vidítani.
-Tara!Istenem,már azt hittem soha nem kerülsz elő,annyira hiányoztál!-hallottam,hogy sír.Olyan erősen szorítottam,amennyire csak lehetett.Mikor végre eleresztettem,láthattam,hogy ő is sírt.
-Köszi,hogy megmentettél!-mosolyogtam rá,aztán ismét átölelt.
-Tudom,hogy nem szívesen beszélsz róla,és nem is akarlak letámadni ezzel,de annyira aggódtam,hol voltál?Tényleg önszántadból mentél el?-bombázott a kérdésekkel.Nem voltam rá mérges,hisz érthető volt,hogy szerette volna tudni,és ha vele történt volna,valószínűleg én is ezeket a kérdéseket tettem volna fel.
-Mindent elmesélek,de csak négyszemközt.Akkor érteni fogsz mindent!-beszéltem halkan,miközben körbe néztem a mosdóban.Nem akartam,hogy bárki is meghallja.Utána biztos még azon is csámcsognának.Mondatomra bólintott,majd kikukucskálva kisétáltunk a mosdóból.Amint kiértünk nem tudtam mi várhat rám,ezért megszorítottam Aubrey kezét.Egy halvány mosolyt küldött félem,amivel kocsit jobban éreztem magamat.Bemtünk az osztálytermünkbe,ami semmit nem változott,mióta nem láttam.A kopott fehér falak,a nyikorgó tábla hangja,és az ütött-kopott asztalok.Minden régi osztálytársam,egyként nézett rám,de mivel nem ápoltam egyikkel sem jó viszonyt nem különösebben,érdekeltem őket.Aubrey a helyemre támogatott,és azonnal meg is érkezett a tanár.
A napom nem mondom,hogy jól telt,de Aubrey elvonta a figyelmem mindenkiről,aki megbámúlt engem.Egyszeruen csak oda ment,és ennyit mondott "nincs mit bámulni,vagy kancsal lettél,mert ez esetben,fordulj orvoshoz!"Mindig is szerette magára hívni a figyelmet.
Egy közeli kávézóba mentünk,mivel anyu nem nagyon támogatta ezt az egészet,csak annak fejébe,ha Aubrey haza kísér utána.Mindketten egy capuccionot kértünk,amit nem sokkal kesőbb már ki is hozták.
-Szóval......-kezdte Aubrey.
-Nem önszántamból mentem el........-kifújtam a levegőt,és megpróbáltam folytatni.-Hanem elraboltak.Akkor amikor fél évvel ezelőtt,haza tartottam a suliból,az utcánkba egy autó állt meg,és két ember berántott.-már most patakokban folytak a könnyeim.Aubrey simogatásával nyugtatott.-Aztán bekötötték a szemem,és a számat pedig leragasztották.Két napig így voltam egy sötét,hideg pincében,aztán pedig a harmadik nap.........Lejött egy pasi,de nem tudtam pontosan melyik,valamit a fülembe sutogott,aztán elkezdett levetkőztetni.-elővettem egy zsepkendőt.-Aztán.....aztán.......-nem voltam képes tovább mondani.Nem egyszerűen,nem ment!
-Nyugi!-magához húzva megölelt,ami jól esett és egy ilyen baráti ölelésre volt szükségem.-Nem kell tovább mondanod,majd máskor,amikor már képes leszel rá.-rámmolyosgott,én pedig letöröltem a könnyeimmet.-Haza kísérlek,gyere!-az asztalon hagyott 15 dollárt,és indultunk haza.
-Köszönöm,hogy haza kísértél,de nem kellett volna.-néztem rá hálásan.
-Dehogynem!Szívesen tettem,és bármikor számíthatsz rám,tudod!Hívj ha kell valami!-búcsúzásul megölelt,aztán kikerülve,beléptem a házba.
-Kicsim,azonnal velem kell jönnöd!-jelentette ki határozottan anyu.
