꧁Egy Kisértet Csókja.꧂ [1.][2.][3.ÉVAD] [BEFEJEZETT]

5. A Figyelmeztetés.

-Hol vagyok?- néztem körbe az épületben, majd magamra pillantottam. -Tiszta kosz vagyok.-

-Ne!- Hatalmas felkiáltás. -Segítsetek srácok!-

-Ez mi volt?- Döbbentem le, és mentem a hang után. -Lentről jött a hang.- Jegyeztem meg, és elkezdtem lefelé sietni, a sötét öreg szagú, elhagyatott házban. A lépcső tetejéről, megpillantottam 2 fiút. Az egyik szőke hajú volt, a másik pedig barna. A szőke hajú, elkezdte dobálgatni a törmelékeket, a másik pedig telefonált. 

-Nyugodj meg haver! Hívunk segítséget!- Nyugtatgatta a szőke hajú srác, a feltehetően romok alatt lévő fiút, és akkor pillantottam meg őt. 

-Jack.- Suttogtam. A torkomban gombóc termett, a szavam elállt, és csak tehetetlenül álltam a lépcsőn. Ekkor hirtelen kiszállni láttam Jack lelkét a romok alól, a haverjai eközben szólongatták.

-Madison..- Ismét ez a hang. A lélek egyenesen rám nézett, és újra elkapott, az a megmagyarázhatatlan, erős fáradtságérzet. Jack lelke, egyenesen felém indult. 
Nem értem mi van velem, egyáltalán nem félek tőle. Úgy látom őt, mint ha hús vér lényében állna velem szemben. Kissé poros, barna haj koronáján pihen, a szőke barátjának a zseblámpájának a fénye, amit felrakott egy nagyobb darab törmelékre. A bőrdzsekijén ott éktelenkednek, egy kisebb nagyobb beton darabkák. A farmer nadrágja szintén csupa por. -Madison..- Szólított, és felém lépkedett a lépcsőn. -Segítened kell! - Visszhangzott akarata, az épületben. 

-Jack.- Elcsuklott hangom. -Hogyan segíthetnék neked?- Mire feltettem a kérdésem, ő már az én szintemen állt. Tekintete mélyen az íriszeimbe fúrta magát. Néma csendben fürkésztük egymást. Keze lassan az arcomhoz emelkedett, és lágyan megsimogatta azt. -Jack.. Én..- 

-Jack haver, már úton vannak a mentők.- Mondta a szőke srác. -Haver térj magadhoz!-

Vissza pillantottam Jack-re -Madison..- Formás ajkaival formálta nevemet. -Tábla, papír, toll.- Suttogta, majd szépen lassan köddé vált. 

-Jack!- Ziháltam. -Jack!-

-Madison.. I need you!- 

Du. 19:02 óra. 

-Jack!- Kiabáltam, és fel is riadtam az álmomból. Könnyes szemekkel néztem körbe, a már félhomályba burkolózott szobámban. -Szólnom kell David-nek!- kipattantam az ágyból, és az ajtóhoz siettem, azonban belerugtam valamibe a földön. -Az istenit!- Szisszentem fel. -Hát ez meg?- Leguggoltam a fájdalmam okozójához. -Mit keres itt a tábla?- Ekkor hirtelen megmozdult a planchet, én pedig az ijedtségtől a fenekemre estem. - Jack, ha te vagy az, ez nem vicces! Miért kísértesz?- A planchet, betűről betűre szaladt, én pedig elkezdtem kiolvasni az üzenetét. -Madison.. Segítened kell, de most nem nekem!- Döbbentem le az olvasottaktól. -Akkor mégis kinek Jack?-

-Madison!- Üvöltötte a nevemet David. Kirohantam a szobámból, egyenesen lefelé a nappaliba. A látvány ami ott fogadott, lesokkolt. 

-Anya!- Kiabáltam. Odarohantam David-hez, és a földön fekvő anyánkhoz. Letérdeltem hozzá, a könnyeim pedig csak úgy potyogtak. -Anya térj magadhoz!- Gyengén rázni kezdtem a vállait. 

-Én.. Én csak.- Dadogva próbálta elmondani David, hogy mit látott. -Éppen jöttem le az emeletről, amikor megláttam hogy itt fekszik.- Remegett a félelemtől. -Él még?- Elsírta magát. 

-Igen él! David, azonnal hívj mentőt!- Utasítottam. 

-Madison..- Suttogta nevemet a hang. 

-Jack? Kérlek ne most!- Kérleltem sírva, majd valami hideg zsibbadás uralta el a jobb vállamat, én pedig oda kaptam a tekintetem, ekkor megláttam őt, ahogy az álmomban, és fel is sikoltottam. -Ezt most álmodom?- Teljesen össze voltam zavarodva. Ránéztem a földön fekvő anyámra, végül megláttam a szemem sarkából Jack-et, ahogy ott guggolt anyám teste mellett. -Megőrültem!- Szólaltam fel, és sírtam tovább, szívemszakadjából. 

-Madison.. Ezt nem álmodod, és nem őrültél meg. A tábla ragaszkodik hozzád, csak ezért láthatsz.- Felelte. 

-És David?- Néztem a telefonáló öcsémre. 

-A tábla téged választott!- Adta válaszul, én pedig lepillantottam anyukámra. -Nyugodj meg, nem lesz semmi baja. Látod azt ott?- mutatott a kanapé mellett heverő, üres gyógyszeres dobozra. -Altatót vett be, csak egy kicsit sokat. Ha időben kiér a mentő, túléli.- Mondta, én pedig szólni nem tudtam. 

-A mentők elindultak!- Jelentette ki, az öcsém.