꧁Egy Kisértet Csókja.꧂ [1.][2.][3.ÉVAD] [BEFEJEZETT]

3/6. A Vágy Emléke.

Teljesen szamárfülesre szűrtem a füzeteimet, amíg Jack mellett ülve, némán gondolkodtam. Ő már lassan húsz perce, némán csak az útra meredt. Sohasem éreztem még, ilyen kellemetlenül magamat mellette, amig szellem volt! 
Ahogy néha sumák pillantásaimat rá vetettem, elfogott egy olyan érzés, mintha nem is ismerném őt igazából.

-Megjöttünk!- Mondta, és beállt a garázsuk elé. 

-Mit mondjak majd a szüleidnek?- Kérdeztem, de nem néztem rá. 

-Ez miatt ne fájjon a fejed. Nincsenek itthon.- Mondta, és kiszállt az autóból. Követve példáját, én is megtettem ezt. Elindult az ajtó felé, kinyitotta azt, majd maga elé engedett. 
A szám tátva maradt a ház kinézete miatt. Maga volt a luxus! És még a mi házunkat neveztem, kastélynak? Velem szemben egy hatalmas nappali volt látható, ami egybe volt a konyhával. Bőr kanapé, bőr fotelek, egy hatalmas Tv. A bejárati ajtó mellett, közvetlen jobb oldalon volt a lépcső. 

-Kérsz valamit inni?- Kérdezte. 

-Nem kérek köszi.- Feleltem, és még mindig az ajtóban álltam, ő pedig csak nézett. 

-Hát jó!- Felelte. Ki vett egy poharat a konyhaszekrényből, és öntött magának valamilyen rostos üdítőt. -Gyere utánam.- Utasított, és elindult az emeletre, de én nem mentem utána. -Na?- Visszafordult a lépcsőn állva. Csak arra bírtam gondolni, hogy milyen rideg lett velem. Szeméből eltűnt a csillogás, a szerelem, és úgy magában, a kedvelése is irántam. 

-Szerintem tudunk itt lent is tanulni.- Feleltem. 

-És ha anyámék megjönnek, akkor mit mondasz?- Kérdezte. Kisebb tétovázás után, válaszoltam. 

-Igazad van!- Elindultam utána, szemeim pedig fürkészni kezdték, az emeletet. Volt legalább hat szoba, ha nem több. Ő megállt a második ajtónál, és kinyitotta azt. Szintén félre állt, hogy bemehessek. A szobája hatalmas volt! Az ajtóval szemben, egy hatalmas franciaágy volt, a falhoz ékelve. Tőle jobbra egy kis éjjeli szekrény, ablakok, szekrények. Kettő bőr fotel, kanapé, és egy Tv. Volt bent minden! 

-Ülj le!- Utasított. Szót fogadtam, és beleültem az egyik fotelbe. Tekintete olyan volt, mintha nem örült volna annak, hogy ide ültem. Nem sok idő után, ő is leült, a kanapéra. -Nem ülnél át ide? Úgy kényelmesebb lenne neked, amikor majd mutatod a tananyagot.-

-Itt ülve is megoldom!- Feleltem. -Na kezdhetjük?-

-Addig nem, amíg nem ülsz ide.- Mondta, és hátradőlt a háttámlának. 

-Akkor hazamegyek!- Jelentettem ki, és felálltam. Ő megragadta a karomat, és magára húzott. Kezeimből kipotyogtak a füzeteim, és rá estem. Arcunk vészesen közel volt a másikéhoz. Szívem oly hevesen kezdett verni, hogy szerintem még ő is érezte a mellkasán. A szerelmem iránta, egy cseppet sem változott. -Jack.- Suttogtam. 

-Ismerős ez az érzés! Suttogd még egyszer.- Kérte alig hallható hangon, és ajkaimra vetette pillantását. -Madison.- Suttogta, és eltürte a hajamat, a fülem mögé. 

-Nem!- Szólaltam fel, és egyuttal fel is álltam. -Jack. Ez bűn! Kérlek vigyél haza!- 

-Nem tudom mi van velem Madison!- Panaszkodott, és felállt ő is. -Azt hiszem, kezdek megzavarodni. Álmodok össze vissza, de már ébren is látomásaim vannak.- Hirtelen elhallgatott, majd megragadta a jobb kezemet, és a csuklómat kezdte el fürkészni. -Jézus!- Szólalt fel. -Ezt az anyajegyet látom minden éjjel.- Jelentette ki, és lassan íriszeimbe nézett. Nem bírtam szólni semmit, csak szemeibe meredtem. 
Mégis mit mondhatnék? Annyira látszik rajta, hogy válaszokat akar. De az igazságot úgysem hinné el. -És ez a szőke fürt.- Simította végig, két ujját hajamon. -Madison én úgy érzem, hogy te tényleg okkal jöttél be az intenzív osztályra. Te tudsz valamit, amit én nem!- Mondta. 

-Nem tudok semmit.- Feleltem. -Csak annyira gyenge vagyok érzelmileg, hogy amikor meghallottam hogy le fognak kapcsolni téged a gépekről, úgy éreztem, hogy muszáj bemennem hozzád!- Hazugság hazugságok hátán. 

-Nem úgy néztél rám Madison!- Közelebb lépkedett felém, én pedig hátrálni kezdtem. -A tekinteted most is többet mond, mint az ajkad.- A fal miatt, már nem tudtam tovább menekülni. 

-Jack!- Suttogtam, ő pedig a két karjával, a falnak támaszkodott, ezzel elzárva a menekülő utamat. -Kérlek engedj el!-

-Tudod hogy mi a vicces?- Kérdezte halkan, közben az ajkaimat fürkészte. -Úgy érzem, hogy egyáltalán nem akarod, hogy elengedjelek.- Nyelt egyet. -Miért érzem ezt?-

-Jack..- Elcsukló hangon szólítottam nevén, közben nem tudtam levenni ajkairól a tekintetem. 

-Mad.- állíts meg kérlek! 

-Mad?- Ismételtem meg, ekkor szemeimbe nézett, majd hirtelen becsukta szemeit, vicsorogni kezdett a fájdalomtól, közben pedig nyögött. Majdhogynem összerogytak lábai. Lecsúsztam lassan a falon, a súlya miatt, ő pedig szenvedve a nyakamba temette arcát. -Jack!- Rémültem meg, közben fogtam a hátát, a karjai alatt. Egy idő után lassan elmúlhattak a fájdalmai, mert már nem remegett. De arca még mindig a vállamon pihent. 

-Nem bírom!- Suttogta, én pedig csak öleltem őt. -Magam előtt láttam az arcodat Madison!- Erőtlen karjait, becsúsztatta a hátam és a fal közé. Éreztem, ahogy próbált ölelni, az én szívem pedig kezdte megadni magát. Újra átjárta a testemet, az a bizonyos kellemes melegség. 

-Nem lesz semmi gond Jack. Minden rendben!- Simogattam hátát, ő pedig meg sem mozdult. Hallottam a lélegzet vételét, de nem volt szívem megnézni, hogy elaludt-e. Mert ha igen, nem akartam volna felébreszteni! Így ültem, majd lassan a fejére hajtottam az enyémet. 
I Love you!