꧁Egy Kisértet Csókja.꧂ [1.][2.][3.ÉVAD] [BEFEJEZETT]

2/3. Az Ouija Tábla Választottja.

Eljön az idő, amikor már nem számít semmi. Nem számít hogy mi volt tegnap, sem az előtt.
Amikor elkap a gondok alól felszabadító súlytalanság!

-Nyugodj meg haver! Hívunk segítséget!- Remegő hangon kiabálta Oscar. Ott álltam mellette, közben a földön heverő, betemetett testemet pásztáztam. Alig ha látszott belőlem valami, a törmelékek szinte teljesen betemették élettelen tesemet. Megérintettem Oscar barátom vállát.

-El kell innen mennetek! Nem vagytok biztonságban!- Hiába mondtam neki bármit is, nem hallott belőle semmit. Tekintetemet, a lesokkolt Brianra vezettem, aki éppen telefonálni próbált.

-Jack haver, már úton vannak a mentők!- Mondta Oscar.. -Haver térj magadhoz!- Arcán felfedeztem nem egy könnycseppet.
Majd pedig valami hatalmas erejű fény el vakított, a jobb oldalamon. Oda fordítottam a fejemet, és megláttam Nagyapámat, aki a fényben állva, rám mosolygott.

-Nagyapa..- Suttogtam.

-Nem az én hibám!- Ismételgette Brian. -Nem miattam történt ez!-

-Jack.- Szólított Nagyapa. -Még nem jött el a te időd. Azonban tudnod kell, hogy hatalmas harc előtt állsz!-

-Miféle harc előtt?- Lepődtem meg.

-Ott rontottad el fiam, amikor engem akartál megidézni, az Ouija táblával! Nem voltam jelen azon az estén, de itt a fényben, már mindenki tudja, hogy egy nagyon gonosz lény adta a jeleket helyettem! Jack ez a lény, nem fogja engedi hogy te újra élhess, azonban nem lehetetlen elérni!-

-De mégis hogyan Nagyapa?-

-A táblád el fog jutni egy személyhez, aki segíthet rajtad, azonban el kell érned ezt!-

-De honnan fogom tudni, hogy ki az a személy?- Faggatóztam.

-A tábla hívni fog magához téged, csak ennyit mondhatok!- Alig hogy befejezte a mondatát, meghallottam a mentőautó szirénáját.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, az időérzékemet teljesen elvesztettem. Nekem szinte minden egy percnek tűnt, mire a kórházhoz értek a testemmel, amit többször újra akartak éleszteni. Az autóban állva néztem, a mentősök kifogyhatatlan türelmét, ahogy újra meg újra megkíséreltek visszahozni az életbe.

-Harminc mellkaskompresszió! Egy, kettő.. - Számolgatott a férfi, és ismét használták a defibrillátort. Ekkor egy éles fájdalmat éreztem a mellkasomban.

-Hagyják abba!- Utasítottam őket. -Ez nagyon fáj!- Még egyszer megkísérelték, majd ismét belémhasított, az a hatalmas éles fájdalom, végül minden elsötétült.

Az intenzív osztályon stabilizálták az állapotomat, de én ismét szellemként néztem, a gépekre kötött testemet.

-Kómába esett.- Jelentette ki az orvos. Az osztályon bent lévő emberek, sajnálkozva, de mégis reménykedve néztek, a sápadt biológiai lényemre.

Kisértettem a testemet, már nem tudom mióta, amikor hirtelen betértek a terembe a szüleim. Anyu és apu is sírva ismételték a nevemet. Szívfacsaró látvány volt! Megérintettem anyám vállát, aki energiát nem pazarolva, a kezemet szorongatta, és csak sírt. Csak úgy záporoztak a könnyei.

-Anyu! Vissza fogok térni!- Mondogattam, de tudtam hogy feleslegesen, hisz nem hallja. Ekkor megjelent egy ajtó a szoba falán. Ott hagyva a szüleimet, megközelitettem az ajtót, egy utolsó pillantást vetettem rájuk, majd beléptem az említett tárgyon túlra. Egy eszméletlenül hosszú folyosóval találtam szemben magam. Csak bolyongtam az említett helyen, azt sem tudom mennyi ideje. Benyitottam egy két ajtón. Mindenhol az emlékeimet láttam, és a messze élő rokonaimat, akiket sírva láttam. Értem sírtak, és a látvány borzasztóan fájdalmas volt. Betértem az egyik ajtón, és láttam ahogy Nagyi a kis székében ücsörögve, a fényképemet szorongatva zokogott. Leguggoltam hozzá, és csak figyeltem őt.

-Édes kisfiam!- Ismételgette, és törölgette szemeit. -Minél hamarabb térj magadhoz kicsim!- Szavai alig kivehetőek voltak, a sírás teljesen elnyomta őket.
Ekkor arra lettem figyelmes, hogy csengettek.

-Az éjszaka közepén?- Lepődtem meg, majd az ablakra vetettem pillantásomat, és akkor fedeztem fel, hogy már nappal volt. -Mennyi idő telhetett el?-
Vetettem egy utolsó pillantást, a bejárati ajtó felé battyogó Nagyimra, végül visszatértem, a hosszú folyosóra.

Ismételt bolyongás után, időérzékemet teljesen elveszítve, megálltam egy ajtó előtt, ami csak úgy vonzott magához. Beléptem rajta, és valakinek az udvarában találtam magam. Rengeteg holmi volt kipakolva, hamar rájöttem, hogy ez egy kerti piac lehet. Ekkor megpillantottam az Ouija táblámat. Mellé teremtem, és csak fürkésztem a Monogrammomat. Fejemet balra fordítva, észrevettem egy fiatal srácot, aki a táblamat nézte. Láttam rajta, hogy nem hiába nézi. Meghalhatott valakije, akivel szívesen beszélne.
A srác mellé teremtem, és megérintettem a vállát.

-Tudom mit érzel haver! Ugyanezt éreztem a Nagyapám halála után.- Mondtam. Ekkor a fiú tovább folytatta az útját. Vissza pillantottam a táblámra, de annak hűlt helyét találtam. -Hey hova lett?- Néztem jobbra balra. Ekkor eszembe jutott a Nagyapámmal való beszélgetésünk.

-A táblád el fog jutni egy személyhez, aki segíthet rajtad, azonban el kell érned ezt!-

-De honnan fogom tudni, hogy ki az a személy?- Faggatóztam.

-A tábla hívni fog magához téged, csak ennyit mondhatok!- Alig hogy befejezte a mondatát, meghallottam a mentőautó szirénáját.

Úgy éreztem, hogy követnem kellett a srácot.
Nem tudom mennyi ideje lehettem a nyomába, amikor elért egy elég szép kis családias házhoz. A kerítése fehér volt, ahogy maga a ház is. A bejárati ajtó pedig bordó volt. Betértem az épületbe, a fiú után. Nem volt olyan nagy belülről mint a miénk, de nagyon otthonos volt. Kellemes érzés fogott el, ahogy ott sétálgattam, és nézegettem a fényképeiket. Ekkor megpillantottam egy vörös hajú lány fényképét, ami a Tv állvány szélén díszelgett. A lány szépsége nagyon magával ragadó volt. Azok a zöld szemek, mintha mondani akarnának valamit. Ekkor eszembe jutott a táblám, és a srác után indultam. Felsétáltam az emeletre, és minden szobába benéztem, végül megtaláltam őt. Láttam hogy gondosan az asztalára rakta az említett tárgyamat. Reménykedést éreztem kiáramlani a fiúból. Türelmesen ült a székén, az ujjai pedig a planchet-en voltak.

-Vajon kivel akarna beszélni?- Ekkor megpillantottam egy fényképet, az íróasztalán, amin egy férfi és a srác volt látható. Valahogy éreztem hogy az apját hiányolta.

-Sajnálom haver, apád nincs itt.- A vállára tettem a kezem.

-Apa. Itt vagy? - Kérdezte, de választ nem kapott. Csalódottan felállt, és kiment a szobából.

-Szegény kölyök.- Leültem az ágyára. Nem tudom hogy mire vártam, de csak vártam. Néha felálltam, odamentem a táblámhoz, hogy megmozdítsam a planchet-et, de nem sikerült. -Így hogyan tudnék bárkinek is üzenni? Ha erőm sincs ahhoz, hogy megmozdítsam?- Kicsit kezdtem haragos lenni. Azonban hamar elterelődött a figyelmem, amikor meghallottam egy lány hangját.

-David?- Benyitott a szobába. Csak dermetten pásztáztam a lányt.

-A lány a képről!- Suttogtam magamnak. Észrevettem, hogy észrevette a táblát. Közelebb lépkedett az említett tárgy felé.

-Ó.. Tudom mi ez. Ez egy Ouija tábla.- Mondta, és megérintette azt, engem pedig egy melengető érzés fogott el. Izgatott lettem hirtelen. -Ezzel szoktak szellemekkel beszélgetni.- Jegyezte meg. -De David-nak miért van ilyene? És honnan szerezte?- Jártak az agy tekervényei. Kíváncsiságból, újra megérintettem a planchet-et, és ezúttal sikerült megmozdítani. Meglepetten néztem, kezem művére.

-Istenem!- Szólalt fel a lány, és a szája elé tette a két kezét.

-Jaj sajnálom!- Elé teremtem. -Nem akartalak megijeszteni!- Néztem rémült kis arcára. Hatalmas nyugodtság fogott el, ahogy őt fürkésztem. Mintha ez egy jel lenne, hogy ő tudna segíteni. Nem is kételkednék egy percig sem abban, hogy ne tenné meg. Csak most még fél! Érzem az ártatlanságát, a tisztaságát. A határtalan szeretetét, ami benne lakozik.
Olyan hátborzongató, de mégis kellemes érzés ez.

-Te vagy az! Tudom hogy csak te segíthetsz! Téged választott a tábla Angyalka.- Suttogtam.