꧁Egy Kisértet Csókja.꧂ [1.][2.][3.ÉVAD] [BEFEJEZETT]

7. Új Barátok?

Vasárnap De. 4:30 óra. 

Késő hajnal, mikor még a madarak is alszanak. Lent kuporgom a nappalink kanapéján, mint egy rémálmoktól menekülő kisgyermek, amikor a szülei még dolgoznak. Nem jön álom a szememre, rettegek a semmitől. Néha hangokat hallok, melyek üzenetet próbálnak átadni. Már emlékszem arra a személyre, kit elfelejtettem a balesetem napján. 

-Jack..- Suttogtam a nevét annak a fiúnak, ki miatt félelem járta át a testemet és lelkemet. -Nem is ismerlek, de mégis olyan mintha ismernélek. Nagyon sok videódat megnéztem már! Figyeltem minden rezzenésedre, az artikulálásodra. De mégis ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám, az pedig nem más, mint az álmom volt. Láttalak Jack! Láttam ahogy felém sétáltál a lépcsőn. Te voltál az első tudatos lény, aki engem keresett, akinek hozzám volt szava.- Suttogtam őszinte szavaimat, közben pedig az ablakon meredtem kifelé, a kanapén ücsörögve. Pásztáztam a házunk előtti fát, ahogy megvilágította a térvilágítás. 

-Kicsim. Te hogy hogy ébren vagy még? És miért üldögélsz itt lent a sötétben egyedül?- Sétált lefelé az emeletről Anyu. 

-Nem tudok aludni.- Feleltem, ő pedig felkapcsolta a kislámpát, ami a kanapé mellett lévő, kis szekrényen pihent. Ezt követve, egy pillanatra megláttam anyu mögött, egy alakot, ami a frászt hozta rám. Próbáltam elrejteni az ijedtséget, látszólag sikerült is! 

-Jaj kincsem. Minél többet alszól, annál hamarabb gyógyulsz.- Mondta kedvesen. 

-T. Tudom..- Nyeltem egyet. -Csak most nem vagyok fáradt..- Feleltem, közben nyugodtságot szimuláltam. 

-Emlékszel hogy régen mit csináltunk, amikor nem tudtál aludni?- Mosolygott rám, és odalépett a fridzsiderhez, és kivette a tejet. 

-Hát az már nagyon rég volt anya.- Feleltem, majd odamentem hozzá, és felültem a konyhapultra, közben pedig néztem őt, és azt, amit csinált. Elővett két bögrét, kecses mozdulatokat ejtve. Ezt követően, megtöltötte őket tejjel, és berakta a mikróba. Majd pedig mosolyogva rám nézett. 
Ó anyám. Mi lenne velem nélküled? Mi lenne ha nem láthatnám már, a gyönyörű tengerkék szemeidet, amik oly nyugtatóak? Mi lenne velem, ha már nem láthatnám, hosszú szőke fürtjeidet, melyeket oly gondosan ápolsz? Az illata pedig szintén megnyugtató. 

-Kincsem!- Szólított lágy hangján. -Minden rendben? Olyan elmerengve nézel rám.-

-Igen minden rendben anyukám. Csak nagyon örülök hogy vagy nekem!- Lepattantam a pultról, és átkaroltam őt. -Azt hittem, hogy elveszítlek!-

-Még nem jött el annak az ideje, Angyalom!- Mosolygott, és a kezembe adta az egyik bögrét. Leültünk a nappaliba, de ő egy pillanatra odalépett az egyik szekrényhez, végül pedig egy dobozt vett elő. Halkan felnevettem. 

-A családi képek?- Kérdeztem mosolyogva, ő pedig csak bólintott, és vissza ült mellém. Iszogatni kezdtem a meleg tejemet, és jöttek a felhőtlen idők, emlékei. 
-Apu a daliás király!- nevettünk fel halkan egyszerre. Néztem a képet, ahogy apu megemelte David-et. Az a határtalan boldogság, ami az arcukon ragyogott. Olyan jó viszontlátni! Apu a magas, férfias védelmező. Oly határtalan bátorsággal óvott minket. Szőkésbarna haja, teljesen David-é, ahogy a barna íriszei is. Azonban, ott lapul a zöld szemeim színének, sárga árnyalata is. Fürtjeim igazi színeit, anyutól örököltem, ugyanis az igazi hajszínem, a szőke. Már sokszor gondoltam arra, hogy eldobom a vörös színt, de apunak egyszer volt egy olyan megjegyzése, hogy nekem még a vörös is nagyon jól állna. Adna egy fajta stílust, a halvány szeplőimnek köszönhetően. Bár láthatott volna így! 
Nézegettük anyuval a képeket, és sokszor mosoly kúszott arcunkra.