꧁Egy Kisértet Csókja.꧂ [1.][2.][3.ÉVAD] [BEFEJEZETT]

2/6. A Sorsunk Meg Van Írva.

Egy eszméletlenül rossz előérzet fogott el.
-Mad.. Úgy érzem, hogy most mennem kell! De ígérem visszajövök!- Suttogtam, és egy csókot leheltem fejére. Azonnal megpillantottam, a szellem folyosóra vezető ajtót. Nem tudom mit kerestem, de csak futni kezdtem. Hirtelen elém termett egy sötét árnyalak. Az arcát sem láttam, de éreztem hogy haragos.

-Csatlakozz!- Visszhangzott suttogása a helyiségben. Nem tudtam hogy ki ez, és hogy pontosan mit akar, de volt egy olyan érzésem, hogy nem kellene vele haverkodni.

-Bocs haver, nem tudom hogy mit akarsz, de nekem mennem kell!- Hadartam, és futottam is volna tovább, de egy láthatatlan fal meggátolt ebben. -Ez mi a fene?- Tapogattam a falat, mint egy pantomim.

-Csatlakozz a sereghez!- Suttogta erélyesebben, az árnyalak. Ekkor hirtelen mellém termett Mad apja.

-Hagyd békén őt! Nem akadályozhatod meg, a jövőt! A sorsuk be fog teljesedni.- Szembeszállt a sötét lélekkel. Ezt hogy értette, hogy a sorsunk be fog teljesedni?

-Takarodj!- Üvöltötte az árnyalak.

-Jack! Nézz a szemébe!- Kiabálta Mad apja.

-Hát de milyen szemébe? Még az arcát sem látom.- Értetlenkedtem.

-Ne akadékoskodj te fiú!- Megragadta kezével a tarkómat, és az árnyalakra kényszerítette a tekintetem. Az pedig egy szempillantás alatt eltűnt. Ledöbbenve néztem.

-Most megöltem?- Kérdeztem

-Nem!- Felelte. -De egy ideig nem fogjuk viszont látni.- Mondta.

-De miért? Most mit csináltam? Semmit nem értek.- Megvakartam a fejemet.

-Jack!- Felém fordult. -Te vagy a Holtak őrzője! Hatalmad van a Sötét lelkek felett. Megkaptad az erőt, mert Madison megtanított téged valamire.-

-Hogy mi vagyok? És mire tanított Madison?- Semmit nem értettem.

-A tisztánlátás erejére. Madison az élők őrzője, kapcsolatba került veled, a táblád segítségével. Innentől Madison és te, egyek vagytok.- Mondta.

-Na ide figyeljen, itt valami tévedés történt. Én csak egy egyszerű srác vagyok, nem valami holtak őrzője vagy mi.- Akadtam ki.

-Fejezd be Jack! Hidd el én sem örültem, amikor ezt elárulták nekem a Holt papok. Mert ezentúl el kell fogadnom, hogy a családunk része vagy. De jól vigyázz arra, hogy Madison közelébe ne férkőzhessen egy Sötét lélek sem, mert még nem tudja megvédeni magát. Nem tudja mire képes még!- Rezzenéstelen arccal mondta.

-Mi ez az egész?- Még mindig értetlenkedtem.

-A sorsunk meg van írva, a nagykönyvben! Az élőké az élők nagykönyvében, a Holtaké pedig a holtak nagykönyvében. Amint kiszálltál a testedből, te bevégezted az élők közt a sorsod. De itt is van egy sorsod, a holtak közt. Most ezt kell bevégezned.-

-Ez azt jelenti, hogy soha többé, nem tudok visszatérni a testembe?-

-Nem azt jelenti! Amint a Fény Angyalával, pontosabban Madison erejével leküzditek ezt a sötét lelket, aki téged a hadseregébe akar, majd megáldja a testedet egy pap, onnantól szabad bejárásod lesz, mind két világba. Amire szükséged is lesz, mert te vagy a holtak őrzője, és meg kell majd akadályoznod, hogy a Holtak dimenziója és az Élők dimenziója közti falat lerombolják. Ebben pedig Madison-nak is segítenie kell neked! Amint megtudja hogy ki is ő igazából, szembesül a sorsával, akkor megkapja a teljes hatalmát. Ezt követően készen fogtok állni arra, hogy egymás mellett állva, fent tartsátok a rendet!-

Ledöbbentem. -De mégis minek?-

-Hát ilyen nincs. Nem lehetsz ennyire értelmi fogyatékos. Mert ez a sorsod!- Kiabálta, majd eltűnt.

-Ez a sorsom?- Suttogtam magamnak, és csak meredtem a talajra. -A testem!- Jutott eszembe, és futottam tovább. Megálltam egy ajtó előtt, és rögtön benyitottam. Megláttam a testemet, az orvosokat, a szüleimet, Oscar-t, sőt még Brian-t is, Jessica-t, és Amelia-t.
Beléptem közéjük.

-Sajnálom hölgyem.- Mondta az Orvos, anyámra nézve. -A fia kilencvenkilenc százalék, hogy nem fog visszatérni.- Anyu rögtön sírni kezdett, és mindenki arcáról sütött a veszteség.

-Ez nem igaz!- Üvöltöttem el magam. -Igen is vissza fogok térni! Nem haltam meg, és nem is fogok!- Néztem körbe az embereken. -Madison-nak is szüksége van rám!- Majd ekkor, egy megmagyarázhatatlan érzés, vissza húzott Madi-hez. Eltűnt körülöttem minden, és csak a sötétséget láttam, végül hirtelen, egy helyre teremtem, ahol rengeteg velem egykorú lányt és fiút láttam. Na és akkor megpillantottam őt! Madison-t, aki egy sráccal beszélgetett.

-Én.. Vagyis engem Madison-nak hívnak. Téged?- Mosolygott, én pedig Mad mellé teremtem.

-Madi mit akarsz ettől a gyerektől?- Váltogattam tekintetemet, az arcukon.

-Engem...- Válaszát egy másik fiú szakította félbe, a srácnak.

-Oliver gyere, mert lassan kezdődik az edzés!- Kiabálta a srác.

-Ne haragudj Madison, de nekem most mennem kell. Holnap beszélünk. Szia!- Mosolygott, végül a srác után szaladt.

Néztem a Oliver után. -Nyugi haver, senki nem bánja! Menj is jó messzire, mert Madison az enyém.- Amint kimondtam, vissza akartam nézni Madi-re, de már elindult a kijárat felé.

-Hey Mad! Várj!- Szaladtam utána. - Egy percre veszem le rólad a szemem, és máris pasizol? Hát ez így nem lesz rendben.- Zsebretett kézzel sétáltam mellette.

-Lekapcsolják a gépről, mert nem tudna visszatérni a kómából? Hány napja nem tud magáról? Egy hete talán? Ez borzasztó!- Mondta halkan.

-Istenem. Még most is rám gondolsz.- Úgy átölelném ilyenkor. Ekkor hirtelen kihangosítva azt hallottam, mintha a zsebem tárcsázott volna valakit, Madison telefonja pedig megcsörrent. -Mi a fene.- Motyogtam. -Hogyan tudnám hívni őt, amikor még a száma sincs meg.- Kinyomtam a telefont. -Várjunk csak, de hisz be van írva, a telefonkönyvbe.- Döbbenten néztem a készülékre, majd a messzeségben megpillantottam Mad apját, aki karbatett kézzel, mosolyogva rám kacsintott. -Ejha! Ez nem semmi. Apuka kezd elfogadni.- Suttogtam és vigyorogtam, majd hirtelen mellém termett.

-Arról ne is álmodj! Na szevasz.- El is tűnt, én pedig felnevettem.