꧁Egy Kisértet Csókja.꧂ [1.][2.][3.ÉVAD] [BEFEJEZETT]

2/4. Az Angyal.

-Annyira a tudtára adnám hogy nem kell félnie tőlem, de nincs elég erőm.- Sajnáltam nézni a rettegését.

-Mi a fene folyik itt?- Halkan, elcsukló hangon kérdezte, majd lassan körbenézett a besötétített szobában. Oda lépkedett az ablakhoz, és széthúzta a sötétítő függönyöket.

-Te mit csinálsz itt?- Kérdezte a srác.

Az ajtó felé kapta a fejét a lány. -Én.. Én csak.- Elakadt szava. -Hogy én mit csinálok itt? Inkább te adj választ arra, hogy miért van neked Ouija táblád, és hogy miért mozgott magától a planchet.- Karba fonta a karjait.

-Hogy mit csinált? - Ránézett az említett tárgyra a fiú. Odarohant, majd magához vette a planchet-et.

-Mondom megmozdult. Itt álltam az asztal előtt, és azt hittem itt kapok szívrohamot. Mondd ezt te csináltad, valami mágneses megoldással? Te szórakozol velem?- Faggatta a fiút a lány.

-Vajon egy pár lehetnek?- Vizslattam őket. -Á nem hiszem. Túl fiatal hozzá a srác.-

-Beszélnünk kell!- Adta tudtára a fiú, és leültek az ágyra.

-Jack!- Nevemen szólított valaki.
-Ki az?- Néztem körbe a szobába, és akkor hirtelen elém termett a férfi, akit a kis srác asztalán lévő képen láttam.

-Hagyd őket békén!- Morogta haragosan.

-Honnan tudja a nevem?- Lepődtem meg. -Én nem akarom bántani őket, de úgy érzem, hogy csak a maga lánya tud rajtam segíteni.- Magyarázkodtam.

-Egész nap kisértettem a lányomat, mert valaki azt mondta, hogy jön majd egy férfi, aki tönkretesz mindent.- Sziszegte.

-Uram! A kórházban fekvő testemre esküszöm, hogy nem akarom őket bántani!- Intéztem hozzá, őszinte szavaimat.

-Éveken keresztül nem adtam jelét az ittlétemnek, hogy megkönnyítsem nekik a gyászt. Erre te ide pofátlankodsz, és azt mondod, hogy csak a lányom segíthet rajtad?- Egyre haragosabb lett.

-Kérem Uram! Tudom hogy magának is nehéz, de a családom bent van a kórházban, és azt várják, hogy magamhoz térjek. Kómában vagyok, és a legrosszabb az, hogy elkövettem egy hatalmas baklövést. Látja azt a táblát?- Mutattam rá. -Amíg éltem, én elszántan fel akartam venni a kapcsolatot a Nagyapámmal, de sajnos nem vele sikerült, hanem egy gonosz lényel kerültem kapcsolatba. Nagyapám óvra intett a fényben, hogy az a lény, nem fogja engedni, hogy újra vissza térjek az élők közé.- Néztem a férfira. -Kérem Uram! Engednie kell, hogy segíthessen nekem a lánya! A családom már vár, és ha kifutok az időből, lefogják kapcsolni a gépekről a testemet.- Csalódottan néztem rá. -Kérem, értse meg, nekem a lánya az utolsó reményem!-

-Szóval azt mondod, hogy láttad a fényt?- Egy gyenge, de mégis nyugodt mosolyt villantott.

-Igen Uram!- Adtam válaszom.

-Akkor nem lehetsz rossz lélek, mert a sötét lelkeknek nem nyílik meg a fény.- Felém lépett, és a vállamra tette a kezét. -Segítek neked!- Mosolygott, majd rá nézett a táblára, és elrepítette az asztalról, a planchet-et. A lány a szoba közepén állva, bámulta az említett tárgyat, a fiú pedig az ágyon ülve.

-Mi folyik itt David?- Már majdnem sírt a lány. A testvére mellé állt, és átkarolta az egyik karjával a hátát.

-Nem tudom Madison.- Adta válaszul. -Madi? Nem lehet hogy apu az?-

-Madison..- Milyen szép neve van.

-David!- Kicsit gorombán, elnyújtotta a nevét, és kibújt a karja ölelésből. -Apa miatt csináltad ezt az egészet ugye? Miatta loptad el a táblát, hátha tudsz majd vele beszélni nem de?- Karba fonta karjait Madison.