Az Ékkő titka

1.

Egy aranyszínű, fénylő gömb volt előttem, csak annyit mondogatott egyfolytában, hogy „Mindent elkell felejtened". Ezek után egy erdőben ébredtem fel, ezek az első emlékeim. Nem emlékszem semmire, ami ezelőtt történt, csak a nevemre

//

Csak sétálgattam egy erdő mélyén, és hangokra lettem figyelmes.

– Sesshoumaru-sama! Hova megyünk? Csak nem a közeli faluba? Szóval csak öldökölni akarsz egy kicsit – hallottam meg a távolból. A biztonság kedvéért elrejtőztem egy fa mögé. Kipillantottam mögüle és megláttam a hang tulajdonosát. Egy kis youkai.

A kis lény mögött ment egy sárkányra hasonlító youkai, akinek két feje volt és egy nyereg a hátán. Gondolom ő lesz Sesshoumaru. Míg figyeltem őket kicsit közelebb akartam hajolni, de bele állt az ujjamba egy szálka. Ez hihetetlen. Az ujjamból elkezdett csöpögni a vér. Engem már nem ráz ki a hideg a véremtől, mivel régebben sokat bántottak a szemem miatt, ami nagyon eltér a normálistól. Míg más emberek szemei álltalában barnák, vagy feketék, az enyém világos zöld volt, ezáltal hasonlítottam egy youkaira. Mikor egy falu közelébe mentem az emberek elkezdtek üldözni fegyverekkel és kövekkel dobáltak, emiatt megsérültem, amiket nekem kellet ellátni, szóval még egy kis gyakorlatom is van benne. Bár az emberek szemében egy youkai voltam én igazából egy ember vagyok, és ezért még a youkaiok is megtámadtak. Gyorsan lefogtam az ujjam, hogy ne vérezzen.

– Sesshoumaru-sama, miért álltunk meg? – Ne, lehet észrevettek? Ha igen akkor jobb lenne elfutni. Még gyorsan vissza pillantottam, és akkor láttam meg egy embere hasonlító youkait is. Gyönyörű arany szemei, és nagyon hosszú fehérhaja van. Az arcán két pár vörös csík, és a homlokán egy fél hold volt. A vállán pedig egy nagy szőrme pihent meg. A szállingózó hó miatt olyan volt mintha cseresznye virág hullana rá, de amitől megijedtem azok a hosszú körmei és a kardja. Na, most van itt az ideje, hogy elmeneküljek. Gondoltam már fordultam is volna meg, de ezt a cselekedetemet meg akadályozta egy ember. Biztosan a faluból való. Én csak néztem hátra, a távolban lévő lányt, aki éppen faágakat gyűjtött. Ezen nem csodálkoztam, hiszen tél van. Várjunk, akkor lehet engem nem vettek észre, hanem azt a lányt figyelik. Talán jobb lenne, ha itt maradnák? A lány hirtelen ide nézett és felsikított.

– AAAAA! Egy youkai! –üvöltötte, és mikor találkozott a tekintetünk már biztos voltam benne, hogy emiatt ők is észre vesznek. A lány hátra esett, és elejtette a faágakat. Ezek láttán lefagytam, de mikor meghallottam, ahogy valaki elindul mögöttem, egyből előléptem és megfordultam a youkaik felé.

– Kérlek, ne bántsd! – álltam el az utát, bár nem mertem rá nézni, így csak a frissen esett havat néztem a lábam alatt. Kicsit örültem, mert a hosszú feketehajam oldalt volt megkötve kicsit lazán, de nekem megteszi, és még a frufrum is belelógott az arcomba, ezért nem látta se a szemem se az arcom, csak a hangomat hallja.

-Nem szégyelled magad, hogy Sesshoumaru-sama elé mersz állni! – mondta az a kis zöld lény.

- Tűnj innen te semmire kel...

- NEM MEGYEK SEHOVA! –kiáltottam rá.

– Ha bántani akarod, akkor ne tedd! Helyette itt vagyok én - ennél a mondatnál már bizonytalan voltam. A kezeim, amik oldal tartásba voltak, hogy ne tudjon kikerülni nagyon remegtek, ahogyan az egész testem. Még mindig nem néztem fel, de éreztem, ahogyan engem nézett. Hallottam, ahogy mögöttem a lány elfut. Kicsit megnyugtatott. Tudom fura, hogy én mentek meg egy embert, de akármennyire is bántottak attól még nekik is meg van a joguk, hogy éljenek. Bekönnyezett a szemem, mert tudtam, hogy most én következek. Ayume, hogy lehetsz ennyire hülye. Elkezdtek lefolyni az arcomon a meleg könnyeim. Akármit csinálok nekem most végem. Hisz ha elfutok, akkor megöl, ha itt maradok? Megöl. Nincsen választási lehetőségem. Ha maradok, lehet jobb lesz.

Pár másod percig nem csinált semmit, csak nézett. Az a kis lény, se mert megszólalni. Szép lassan le engedtem a kezemet arra várva, hogy megtegye.

– Jaken elmegyünk!- mondta. Olyan szép és erőteljes volt a hangja, semmi érzelmet nem tudtam ki venni belőle, mégis valami megfogott benne. Mikor elindult megszólaltam:

– Köszönöm. – Amikor már eltávolodtak tőlem utána néztem, és még jobban elkezdtem sírni. A tudat, hogy nem ma haltam meg. Jó érzés volt. De várjunk, ha engem nem ölt meg akkor azt a lányt se ölte volna meg? Akkor hiába jöttem elő? 

Köszönöm, hogy elolvastad! A helyesírási hibákért előre is elnézést. Soha nem voltam jó benne. De remélem így os tetszett.