Vonzalom | •Harry Styles ff. & •Befejezett•|

//3//

A hangom a mondat végére elcsuklott. 
- Jajj ugyan El, milyen fontos ügyben hívhatnának téged,, hogy ilyen komoly hangon szólsz bele a telefonba? - hallottam Deby hangját a vonal másik végéről. - Lényegtelen is,  meg tennéd nekem cukor borsó, hogy ma reggel eljössz elém és elviszel a suliba? - nyávogta Deby.
Debytől néha megijedek. Nagyon makacs és önző személyisége van. Ő az egyetlen olyan ember az életemben aki itt van mellettem. Tudom, hogy nem bánik velem úgy, ahogy megérdemelném. Úgy kezel mintha a pincsi kutyája lennék. Minden munkát velem végeztet el. De valahogy mégis szeretem. Kiskorom óta ő az egyetlen ember az életemben. Ő az, akit ha kell felhívhatok az éjszaka kellős közepén, igaz mindig övé az első szó és elsöször az ő momdandóját kell meghallgatnom, de utána megpróbál segíteni, több kevesebb sikerrel. Igazából inkább kevesebb sikerrel. Mikor a szülei elváltak akkor lett ilyen. Valahogy 360 fokos fordulatot vetett és kifordult önmagából. Pláza cica stílusra váltott, és mindenkit nyálas becenevekkel illett. Bele tellett mire ehhez hozzá szoktam.
- Deby? Ja semmi fontos nincs. Sajnálom Deby, de holnap sajnos nem tudlak elvinni a suliba. Ne haragudj. - próbáltam olyan hangot kiadni magamból ami miatt hihető lesz, hogy nincs semmi fontos dolog amit el kell intéznem.
Csend váltotta le a beszédet. Hallottam hogy szuszog Deby, míg végül kitör belőle a nevetés.
- Jajj ugyan drágám, mégis mi lenne annál fontosabb, hogy ma reggel ne tudnál elvinni az iskolába? - mondta két kuncogás között.
Olyanhoz fojamodtam, amit soha életemben nem követtem még el. Hazudtam.
- Deby, a tegnapi nap folyamán édesanyám kórházba került. Holnap reggel tudok csak elmenni hozzá látogatóba. Kérlek értsd meg a helyzetemet. - mondtam és kezdtem el szipogni.
Jézusom, mi történik velem? Miért sírok? Semmi ehhez hasonló nem történt, akkor meg miért hatódtam meg?
- Jézusom! EL! - ordítja bele a telefonba Deby. Hallom, hogy motoszkál. - Figyu cukor bórsom, most átmegyek, ott alszok nálad és holnap reggel együtt elmegyünk a kórházba meglátogatni anyukádat. - mondja Deby, és hallom hogy szorongatja a kezében a lakás kulcsát.
- NEM! Mármint, ne gyere át, apa nem örülne neki. Tudod, hogy ő milyen. Ilyenkor nem szereti a vendégeket, mikor ilyen helyzet adódik. Holnap reggel szeretnék csak én egyedül bemenni anyuhoz.- mondtam és nyúltam egy papír zsepiért, hogy kifújjam az orrom.
- Rendben El! De ha van valami fejlemény, akkor mindenképpen szóljál ha kérhetem. Puszillak, akkor majd a suliban találkozunk, és kitartást, anyudnak. - mondta és lerakta a telefont.
Olyan jó érzése, mikor csak úgy rám rakja a telefont, és még el sem köszönhetek tőle.
Felállok az ágyamról. Egy pillantást vetek a telefonom kijelzőére, és megbizonyosodok róla, hogy hajnali 3 óra van.  Mégis mi jó istenért nem alszik ilyenkor Deby?
Kimegyek a szobámból, fogok egy papírt, egy tollat, és kilépek a házból. Az ajtóban még vissza nézek anyára aki békésen alszik a kanapén és a tévé írányítót szorítja.
- Deby kitartást kíván neked anyu!- mondtam neki, és becsuktam az ajtót.