Vonzalom | •Harry Styles ff. & •Befejezett•|

//4//

Ahogy kiléptem a házból, hirtelen a hideg szél kapott bele a hajamba. Miért nem gondoltam arra, hogy májusban hajnali 3-kor szokott még hideg lenni? Amilyen nagy lendülettel léptem ki a házból, ugyan olyan lendülettel léptem vissza oda, és próbáltam a sötétben megkeresni a dzsekimet. A hatalmas sötétségben az orrom hegyéig sem láttam el, nem hogy majd még a folyosón is végig menjek úgy, hogy nem ütközök bele semmibe. Halkan behajtottam magam mögött az ajtót, utána elkezdtem megindulni a folyosón, mintha egy akadály pálya lenne. Elértem a folyosón azt a pontot, ahol tudtam, hogy egy hatalmas komód van, de nem tudtam megkerülni, így hatalmas lendülettel neki estem. Gyorsan felpattantam, de mire megkaparinthattam volna azt a fránya dzsekit a villany magától felkapcsolódott. Vagyis nem teljesen magától. Anyám állt a kapcsoló mellett és mérges szemeit rám szögezte.

- El! Ha erre van valami normális magyarázatod, akkor azt szívesen meghallgatom, de ha nincs, akkor most azonnal takarodj fel a szobádba! – és kezeit kara teszi, tekintetével szinte ott helyben megtudott volna ölni.

- Ez nem az aminek látszik...- kezdtem el magyarázkodni, de úgy éreztem, hogy teljesen fölösleges lesz, mert úgy sem fogja elhinni, amit akarok neki mondani.

- Mert szerinted minek látszik? – indult vissza a nappaliba, és leült a kanapára, ahol még öt perccel korábban aludt. Intett kezével, hogy álljak fel a földről, szedjem össze magam, és menjek utána.

- Hallgatlak drágám!- helyezkedett kényelembe anyám.

- Debynek be kamuztam, hogy korházba vagy...- folytattam volna a magyarázkodást, ha anyám nem szakított volna félbe.

- Igazán? Tényleg ott vagyok? Mégis hogyan, kettő van belőlem? Szerintem arról tudnék, ha lenne egy ikertestvérem. – szigorúnak akart tűnni, de láttam, hogy szája szélén gödröcskék keletkeznek. 

- Anya, először is szeretném elmesélni az egész történetet ha megengeded.- vártam, hogy biccentsen egyet, utána folytattam a mondandómat.- Vártam, hogy Harry hívjon, mert az egész dolgot telefonon szeretné megbeszélni, hogyan lesz, mikor meg ehhez hasonlók. És az éjszaka kellős közepén felhívott Deby, hogy ma reggel eltudom-e vinni a suliba. A hangomon érezte, hogy valami van a dologban, hogy miért nem tudom elvinni a suliban. Ma reggel el akarok menni a vonat állomásra, és meg szeretném nézni, hogy mikor mennek vonatok Londonba. Nem mondtam el Debynek ami történt, és azt mondtam neki, hogy te kórházba kerültél, és csak ma reggel tudok bemenni meglátogatni téged. Nem szeretném, ha ez ami most majd történni fog velem, kiszivárogjon. Ezért nem mondtam el Debynek.- mondtam el neki mindent teljesen őszintén.

Anyám válasz helyett csak mosolyogni tudott. Kapkodta a levegőt.

- Ez mind szép is jó, de most akartál bemenni a „kórházba"?- kérdezte és nem tudta abba hagyni a nevetést. – Akkor bocsánat, hogy ezt a folyamatot megzavartam, kérlek add ét az üdvözletem az eltitkolt ikertesómnak. – törölgette a szemét a sírástól.

- Pontosan, most akartam elmenni a „kórházba", és sírni egy sort.- kezdtem el nevetni én is. – Nem, amúgy nem oda készültem. El akartam menni a Temze partjához és megnézni a napfelkeltét. – jelentettem ki, és néztem anyára boci szemekkel.

- El! Ma iskola van és komolyan, a fiatalok buliba szoktak járni a barátaikkal, nem a Temzéhez hajnali 3-kor napfelkeltét nézni. – vette komolyabbra a szót.

- Tudom anya, de ma nincs első két órám, és úgyse tudok aludni, időben haza érek, Ígérem. – tettem össze a kezem, elrejtve ebben azt, hogy nagyon remélem, hogy végül elenged majd. 

Anyám válasz helyett csak biccentett egyet. 

- Legkésőbb hatra itthon leszel! Ez ne kijelentésnek vedd, hanem parancsnak! Értetted?- kérdezte és bújt vissza a takarója alá.

Megfogtam a dzsekimet és a fontos dolgaimat és újra ki léptem a lakásból.