Tizenkettő

762 35 0
                                    

- Nincs is a melegítő nadrágomnak zsebe. - mutatott a nadrág irányába, és csak akkor vettem észre hogy nem a sajátom van rajtam - Szarul hazudsz. - ment el mellettem, majd az ajtóban megállt - A szemed meg vörös, gondolom mondanom nem kell tippelnem, hogy miért? - kérdésére csak megráztam fejem - Sejtettem. Küldök fel szént, és majd tudsz rajzolni a falra.

Órákon keresztül a fehéren hagyott falra rajzoltam a kölcsön kapott szén darabbal. Az éjjeli lámpák felé, már rajzoltam vázát, bele virágokkal. Elterveztem, hogy a fal és a plafon találkozásához, apró leveleket csinálok, mintha onnan nőne ki a föld felé. A gond csak az volt, hogy nem voltam elég magas és semmi könnyű tárgyat nem találtam, amit tudtam volna használni emelvényként. Az író asztalnak pont megfelelő lett volna a magassága, viszont azt egyedül nem bírtam oda vinni, nem hogy még zúzódásokkal és törött bordával, ami így is eléggé fájt.
Én egy lángelme vagyok, hogy ez eddig, miért nem jutott eszembe? De, ha már mindenképpen behívok valakit, akkor ezt nem lehet kihagyni. A nyílászáró mellé, álltam úgy, hogy ha benyit valaki, és az a valaki, valószínűleg Grayson lesz, akkor az pont eltakarjon a kíváncsi tekintetek elől.
- Segítség! Segítsen valaki! Gyorsan! - kiabáltam olyan hangosan ahogy csak tudtam, és a hangom hallani lehessen a pánikot. Ahogy sejtettem az ajtó kivágódott és megállt nekem háttal a várva várt vendégem.
- Mivan már te . . . - befejezni viszont már nem tudta, mert két kezemet össze kulcsolva, jó erősen, tarkón ütöttem, és eszméletlenül elterült a földön. Szegényt kezdtem megsajnálni, így a feje mellé sétáltam, és leültem a földre. Lenéztem az arcára és csak akkor vettem észre, hogy ő nem Grayson, hanem Ethan. Bassza meg, ha ő magához tér, nekem végem van. Miért neki kellett bejönnie, mikor meg lett tiltva, hogy a közelbe jöjjön? Azonnal találnom kell valakit, mert ha ő talál meg egyedül, nem élem meg a holnapot, de még lehet, hogy az ebédet sem. Pedig már, olyan éhes vagyok, legutoljára otthon ettem.
- Hahó, van itt valaki! - kiabáltam, de nem jött senki. - Szóval összegezzük. Ethan jött a segítségemre, akit leütöttem. Most nem jön senki. Azaz, vagy nincs itt más, vagy nem hallottak meg? Akkor, ez egy tökéletes alkalom a szökése! - gondolkoztam hangosan, de mire elhagyta ajkaim, utolsó mondatom, már kint is voltam a szobából.
A folyosón végig sétáltam, mert szaladni nem tudtam és egy nappali szerűségben találtam, magam csakhogy itt egy ajtó sem volt, csak lépcső, felfelé és lefelé. Lefelé irányt változtatottam, viszont az egy hűvös és sötét folyosóra vezetett. A fentinek a teljes ellentétje. Vasból készült ajtók zárták el előlem a mögöttem lévő helyiségeket. Remegő lábakkal végigsétáltam és végre találtam egy fa ajtót is. Lassan lenyomva a kilincset nyitottam be egy fegyverekkel felszerelt szobába. Kezemet szám elé kapva, néztem végig minden kis szegleten, még ha messziről is. A szoba csak szekrényeknek biztosított helyet, amikben különböző pisztolyok, gép fegyverek, puskák, kések, dinamitok, és még sok más halált okozó eszköz volt elhelyezve.
- Ezekkel egy kisebb háborút is ki lehet robbantani. Mégis mibe kevertek bele? Kik ők egyáltalán? - a helyiségből kihátrálva mentem vissza oda ahonnan indultam. Már épp mentem volna fel mikor az üveg asztalon megszólalt a telefon. A készülékhez sétáltam, és olvastam el, hogy a hívó fél nem más, mint Grayson.
- Gondolkozz már! Ha nem veszed fel rájöhet, hogy történt valami és rögtön idejön. Ha felveszem, akkor felismeri a hangom, és szintén idejön. Ahj, mit tegyek? - a válasz rögtön megérkezett, csak nem ő tőle vártam.
- Leülsz a kanapéra. Ha nem mondasz elfogadható kifogást, hogy miért vagy itt, még annál is nagyobb büntetést kapsz, mint amit már így is kigondoltam. - a mély és parancsoló hang hallatán a lábaim gyökereket növesztettek, meggátolva, hogy eleget tegyek utasításainak. Mégis, hogy került ide ez az állat? - Nem hallottad mit mondtam? - hangzott el nyugodt kérdése, és pont ez ilyesztett meg a legjobban.
- De igen.
- Akkor mire vársz? - válasz nélkül hagyva meredtem a már megint csörgésnek kezdett készülékre. Nagyot nyeltem és tettem végül eleget kérdésének.
- Én csupán . . . - kezével leintett és sétált a telefonhoz, hogy felvegye.
~10 percet kapsz, hogy most azonnal gyere ide! . . . Ha ideérsz megtudod. Haladj!~ kinyomta és visszatette előbbi helyére - Addig van időd kitalálni valamit, de ajánlom, hogy jó kifogás legyen! - ült le velem szemben és csak nézett rám, de én elszakítva tekintetem, merettem a felfelé vezető lépcső irányába. Miért nem arra mentem? Lehet, hogy már akkor kijutottam volna.

Korlátozott szabadság //befejezett//Where stories live. Discover now