Korlátozott szabadság //befejezett//

Harmincöt

- Most, vagy soha? Legalább legyen értelme a szökésednek és, így közelebb kerülsz a bosszú idejéhez is. - utolsó mély lélegzet után kiugortam az ablakból, felkészülve a lehető legrosszabbra.

Szinte mindenki átéli néhányszor a zuhanás rossz érzését. Rengeteg ember álmodik arról, hogy lezuhan valahonnan, majd  hirtelen felébred. Teste verejtékezik, és kapkodja a levegőt, miután felriatt álmából.  Az, hogy ilyet álmodik valaki, vagy hogy jé esetben, én, kiugrok a harmadikról, az már teljesen más érzés.
Az idő mintha megállt volna, mégis minden egyes másodpercben, egyre közelebb voltam a földhöz. Éreztem ahogy süvített a fülem mellett a szél. Íriszemet szorosan összeszorítva vártam a becsapódást. Védelem miatt, valamiért ösztönösen öleltem magamhoz a zsákot, és magamnak hálát adtam, hogy nincs benne kézigránát, ami a legkisebb ütközet után robban.
A földet érésig nem kellett sokat várnom. Meglepődtem mikor a kemény talaj helyet, valami másra érkeztem. Anyaga csípett ott ahol nem takart a pokróc. Olyan volt az anyaga, mint a guminak, miről pár centimétert visszapatantam. Kezemmel óvatosan kezdtem el tapogatni, hogy mégis mire érkezhetem, de nem tudtam beazonosítani semmi többet. Még mielőtt rájöhetettem volna mi fogta fel a becsapódásom, éreztem hogy valaki felkapott és szalad velem.
- Kapaszkodj a nyakamba. - hallottam meg egy mély, lágy hangú, férfi utasítását. A hangot rögtön felismertem. Örömömben könnyeim szántották végig az arcom, és mindenféle ellenkezés nélkül teljesítettem parancsát. Már szólásra nyitottam ajkaim, hogy köszönetet mondjak, de ezt az épület hangos robbanása megakadályozta. Nem juthatunk 10 méternél tovább, így a robbanás erejétől, felborult az engem cipelő szerelmem. Fájdalmasan nyögtem fel az esés miatt, és ezen az sem segített, hogy Grayson is rám esett. Bár még mindig jobb volt, mintha nem kapott volna el azzal a valamivel. - Megütötted magad? - szállt le rólam ijedten.
- Kicsit. - hangomra saját magam sem ismertem rá. Rekedt, halk és erőtlen. Mintha egy teljesen más személy lettem volna, ez alatt az egy hét alatt. Erőtlenül felültem és néztem az égő épületre. Nem tudtam másra gondolni, minthogy meghalt az orvos. Miattam. Körülöttem mindenki veszélybe kerül. Nagynéném elmegyógyintézetben, a gyereke megszületése előtt meghalt. Meghalt anyum, nevelőapum, Layla és most az orvos is. Graysont megkéselték a félbehagyott esküvő napján, amit szerencsére túl élt. Viszont ez, nem azt jelenti, hogy nem fog több bántódása esni. Veszélyes sodrok mindenkit magam körül.
- Gyere menjünk. - nyújtotta felém a kezét a vérszerinti apám, aki ezek szerint velünk szakadt a robbanás elől. Szótlanul bólintottam egyet, majd nehézségek között felálltam, segítségét visszautasítva. - Sajnálom. - majd azzal, elvette tőlem a zsákot és előre ment. Kezében a fegyverével felkészült, ha esetleg megtámadott volna minket valaki.
- Tudsz jönni magadtól. - aprót bólintottam,majd remegő lábakkal megtettem pár métert.
- Így nem fogunk haladni. Viszlek. - ellenkezni akartam, de egyre jobban erősödött lábaim remegése, és újra elfogni a szédülés. Fejemhez kaptam, és összeszorítottam szemem. Megéreztem magam körül karjait, majd nem sokkal később újra menyasszony pózban emelt fel. - Kibírod még egy kicsit? - hallottam hangján, hogy aggódott értem. Éreztem, hogy szorosabban tart magához, majd egy gyengéd csókot nyomott homlokomra.
- Köszönöm. - mondtam ki azt a szót, amit eddig nem tudtam, és nem is érdekelt, hogy válaszoljak kérdésére. Tudtam, éreztem, hogy ki fogom bírni. Muszáj volt, hogy elérjem a célom. Bosszút álljak, Ethanon. Szemeim lecsuktam, homlokomat nyakába rejtetem.
- El ne aludj. Beszélj amit, csak akarsz. Csak ne aludj el. - egyre jobban gyorsított. Hangjában olyan nagymértékű aggódást hallottam, mint még soha életemben.
- Kibírom, ígérem, de muszáj pihennem.
- Fogsz, ha kiértünk. Már vár ránk egy mentő, hogy meggyógyítsanak.
- Honnan tudtátok, hogy hol vagyok.
- Jack keresett fel minket, hogy tudja hol vagy. Segíteni akart neked.
- Ki az a Jack?
- Ő, volt az orvos. Elmondott nekünk mindent, és már egy hete arra, készültünk, hogyan szabadítsunk ki.
- Az elejétől fogva, segített?
- Nem. Két hétig voltál ott. - ahogy kiejtette a második és harmadik szavát, úgy éreztem mintha még jobban összetörtem volna. A tudatlanság rosszabb volt, mint egy szerelmi csalódás. Míg az utóbbiban van rá esély, hogy minden helyre jöjjön, addig a tudatlanságban nem. Nem az volt a legnagyobb gond, hogy nem tudtam mennyi ideig voltam ott, hanem a jelentése. A kínzások miatt még jobban legyengültem, mint gondoltam. De nem. Valami félreértés van, mert . . .
- Hétszer bántottak, minden nap egyszer. - mondtam ki suttogva gondolatom véget.
- Ki voltál ütve, akkor követték el a szadista tetteiket, mikor magadnál voltál.
- De csak pár órát nem voltam ébren.
- Az a pár óra, mindig több volt mint tíz.
- Folytasd.
- Ma reggel szólt, hogy nem halogathatjuk tovább, mert sosem engedik neki, hogy teljesen ellátson. Így hátráltatták a gyógyulásod. Rengetegszer aggódtunk érted. Minden percben aggódtunk, hogy ki bírod-e még egy kicsit.
- Aggódtatok? Kik?
- Én, ő, - bólintott a fejével előre, ahol a terepet biztosította apám és pár embere, pár embert lelőve - és a nővéred. - rögtön rákaptam fejem.
- Hogy ki?
- A nővéred, Layla.
- Hazudsz! Ő halott! - próbáltam rákiabálni, de csak mégjobban berekedtem.
- Nem életben van. Megműtötték. Majdnem elvesztettünk, de valami csoda folytán, megmozdult a műtőasztalon és rá körülbelül tíz perccel később, már be is fejezték a műtétet. Két órával után magához tért. Az volt az első mondata, idézem: Jó kezekben vagy. Nem értettük, hogy mégis miről beszél. Azt hittük, hogy képzelődik, mikor raktár épületről beszélt. Mindenkivel összeveszett, mikor nem hittünk neki. És amikor öt nappal rá, kaptuk a telefont Jacktől, csak akkor jöttünk rá, hogy igaza volt. Még mindig nem értettük, hogy honnan tudta, és azt még annyira sem mikor azt mondja, hogy látott a halál küszöbén. Lehetetlen, amit mondott, mond. - monológja után én értettem miről beszélt Layla, de azt nem, hogy hogyan is történhetett.
- Nem lehetetlen.
- De az.
- Nem. Nézhetsz hülyének, vagy hiheted, azt hogy megőrültem, de tudom , hogy igazat mond.
- És mégis honnan? - kérdezte meg nevetve, de amint válaszoltam neki, rögtön abba is hagyta és elkerekedet szemekkel nézett rám.
- Én is láttam őt. Anyuval és nevelőapummal együtt. - percekig szótlanul sétál engem cipelve, majd lassan elértük az erő szélét és betett a mentő autóba. Az utolsó emlékem az volt, hogy belém szúrtak egy injekciós tűt, aminek tartalmától elaludtam. Már nem kellett küzdenem a fáradtság ellen.