Korlátozott szabadság //befejezett//

Egy

. . . egy vasárnapi, őszi napon, mikor a csillagok fényekkel szórtak be hajnali 2 óra körül a kint tartózkodókat. Hazafelé tartottam Allison szülinapi bulijából, ahonnan így is hamarabb eljöttem, szüleim kérésének eleget téve. Csendesen szeltem át Los Angeles utcáit, minden apró hangra felfigyelve, mikor észrevettem az utca sarkában álló fekete furgont, minek tiszta felületén tükröződött a mellette lévő utcai lámpa fénye.
A fénynek hála, ki tudtam venni az idősödő férfi körvonalait, aki rólam kapta el tekintetét és szentelte figyelmet a kezében csillogó hegyes tárgy töröltetésének. Ugyan már Kaylee 17 éves vagy! Ne viselkedj úgy mint egy 7 éves! Mégis miért figyelne téged? Biztos csak megártott a 3 pohár pia. Csak rádnézett, a szemével, ebben nincs semmi különös. Nevetséges vagy! Nap, mint nap emberek mellett mész el, ha kiengednek a házból. Ne, idegeskedj már, csak menj tovább. A sarkon lévő házba laksz, alig 50 méterre, mit érdekel téged, hogy mögötted egy kocsi és benne ül egy ember! Biztattam magam.
Lassan kifújtam a levegőt, amit eddig nem is vettem észre, hogy visszatartottam. Gyorsan szedve egymás után labaim folytattam az utam, lopva hátra pillangatva. Körülbelül 10 méterre voltam a háztól és előre elkezdtem a kártyámat keresni a kis táskámban, hogy segítségével hamarabb bejuthassak a kapunkon. Észrevettem, hogy elindul a kocsi, még gyorsabbra váltottam a tempómat, de a kocsija fényszórója elkezdte jobban bevilagítani hátam mögül az utat, ezzel megvilágítva árnyékomat.
- A francba gyerünk már, mindjárt meglesz. - kerstem egyre sietősebben a kártyámat, amit csak akkor sikerült megtalálni, mikor már a kapu előtt álltam - Ezaz! - kaptam ki győzedelmesen az ég felé emelve, majd végighúztam a számára kijelölt helyen. A jármű megállt mellettem, minek a tulajdonosa a lehúzott ablakon kinyújtva ujjait megfogta az alkaromat. Mért nem tudtak szélesebb járdát csinálni, most komolyan? Kicsit szorítva a megfogott területen fordított maga felé. Cselekedetét végrehajtva nézett zöldes szemeimbe, ami a sötétségben sötétbarnának tűnhetett.
- Elnézést kislány, ebben a házban laksz? - mély hangját hallva, megfagyott ereimben a vér, így ijedtemben csak bólogatni kezdtem. Tekintetét végig vezetette, kissé sápadt, puffadt arcomon, aminek sötétbarna, szinte már fekete, alapjában véve göndör, most egyenesre vasalt, kiengedett, derékig érő hajam szabott keretet. Vékony testemet egy fekete csipkézett ruha borította, lábamat fekete nejlon harisnya fedte el, vele egyező színű topánkába bújtatva. 
Hűvös szél söpört végig az úton, felébresztve megdermett testem. Kirántottam végtagom, gyorsan visszafordultam, végig húztam a kártyát, majd az engem feltartó férfit megpróbálva figyelmen kívül hagyni kezdtem el beütni a kapu kódját. Számat összeszorítva tartottam vissza a nyelvem hegyén megülő nem túl szép szavakat. Mégis mért kell dupla zár egy kapura? Már csak egy számjegy hiányzott, hogy végre hozzá közel, mégis a közénk kerülő akadálynak köszönhetően távol tartsam magamtól.
- Akkor bizonyára te vagy Kaylee, Owen és Avery kislánya. - ismét hallott hangján, annyira megdöbbentem, hogy a remegésnek kezdő jobb kezemből kiesett a kártya és mutató ujjával félrenyomtam az utolsó számot, megszólaltatva a riasztó magas és idegesítően sípoló hangját. Nem nagyon tetszett a férfinak sem velem együtt, mert egy rosszalló morgás következtében elhajtott engem egyedül hagyva a kapu előtt, megvárva szüleimet, akik kikapcsolták a riasztót és beengedtek a meleg ház falai közé, mert ilyenkor csak gép segítségével lehet bejutni.
- Fantasztikus. Ügyes vagy Kaylee! Sikerült felriasztanod az egész utcát, így legalább mindenki tudja, hogy megérkeztél. Majdnem. De így tudják a szüleid, hogy betartottad a szavad.