Korlátozott szabadság //befejezett//

Negyven

- Büszke vagyok rád. - lehet egy apró puszit ajkaimra. Fura érzés volt, hogy még egyszer se csókolt meg magától rendesen, de betudtam annak, hogy félt a reakciómtól, amiről még én sem tudtam mi lenne. Akkor csókolt meg normálisan, mikor én kezdtem. - Menjünk. - bólintottam egyet és indultunk el a lift felé.

Egész út alatt, halk zene szólt, ami kellemes hangulatot adott. Amint leparkolt Grayson a ház elé, idegesen kaptam fejem az épület felé. Feltűnhetett neki is, mert aggódva nézett rám.
- Mi a baj? - fordult felém miután kioltotta a biztonságiövet.
- Nem akarok bemenni. - jelentettem ki remegő hangon.
- Miért? Nem bánta senki. - kezdett el értetlenkedni. Kezemmel ölembe malmoztam, hogy eltereljem a figyelmem, de ez nem vált be, és ő sem hagyta annyiban. - Miért nem mersz bemenni? - amint felnéztem rá rögtön könnyek borították el íriszeim - Mitől félsz ennyire? - oldotta ki biztonságiövem és szorosan ölelt magához nyugtatás képpen. Nem volt kényelmes, mert húzódott az egyik sérülésem, de nem nagyon tudott érdekelni.
- Félek, hogyha újra látom, megint eszembe fog jutni. Mármint most is eszembe Vány meg minden, de mikor a szemébe néztem, akkor magam előtt láttam őket. - magyarázzam meg valamennyire érthetőbben. Nagyon jól tudta, hogy az őket alatt a szüleim holttestét értem. Elhúzódott tőlem, és a telefonjáért nyúlt. Kis idő elteltével, már a névjegyzék közül az egyik személyt hívta fel.
~Szia . . . Összepakolnád Kaylee fontos cuccait . . . Majd megtudod . . . Jó, jöhetsz . . . Siess, kint várunk . . . Majd felhívom őt is . . . Nem érdekel . . . Jó~
- Kivel beszéltél? Miért kell a cuccom? Hová megyünk? Kit fogsz felhívni? - támadtam le rögtön kérdéseimmel.
- Nővéreddel. Elköltözünk egy kis időre, az egyik házamba, ami a közelben van. Ezt a kérdést megválaszoltam az előzővel. És azt, akit félsz újra látni. - halkult el a végére, közben figyelte arcom minden rezdülését.
- Mit nem mondasz el? - kérdeztem remegő hangon.
- Tőled akarja hallani a döntésed, amit még én sem tudok. - beletörődve bólintottam.
- Add oda a telefont. - kértem elhaló hangon.
- Figyelj rám egy percre. - ráemeltem fátyolos tekintetem jelezve, hogy figyelek - Nem érdekel, hogy mit akar. Ha nem akarsz nem kell vele beszélned. - vezette tenyerét arcomra. Letörölte az arcomon lefolyó könnycseppet, majd gyengéden simogatta a nedves bőrfelületet. Tenyerébe döntöttem fejem, lehunyva íriszem élveztem a nyugodt perceket, és átgondoltan mindent. Szemeim felnyitva, adtam hangot döntésemnek.
- Félek látni az arcát, vagy akár hallani a hangját. De nem tőle, csak az emléktől, amik róla jutnak az eszembe. Gyávának érzem magam, hogy menekülök a gondjaim elől, holott tudom, hogy bármiről eszembe jutnak a történtek. Akármit tett nem tudom gyűlölni. Haragszom rá, hogy nem keresett fel, és annyi hazugságot mondott. Hibáztathatnom, hogy miatta haltak meg szüleim, mert nem akarta elmondani. Tudom, hogy anélkül is megölte volna őket Ethan, talán csak jobb hibáztatni érte valakit, mint elfogadni a valóságot. Mielőtt megtudtam, hogy az apám biztonságban éreztem magam a karjai közt, mégis el szeretnék menni. Akarom, hogy egyszer elfogadjon a lányaként, és szeretnék apaként tekinteni rá, de addig nem tudom, ezt meglépni, míg frissek az emlékek és nem gyógyulok meg. - hadartam el egyszerre, és még az se zavart, hogy sírtam közben. Megleptem saját magam is ezzel az őszinteség kirohanással, de ahogy láttam őt is. Többször nyitotta szólásra ajkait, de hang nem jött ki rajta. Beletelt kis időbe, míg felfogta minden szavam jelentését.
- Nem számítottam ilyen monológra. Annyira ledöbbentem, hogy alig tudom mit is mondhatnék. Tudnám mondani a sablon szövegeket. Rám mindig számíthatsz, vagy mindig melletted leszek, a legjobb pedig, hogy az idő begyógyítsa a sebeket. Viszont ezeknek én nem tartom semmi értelmét, ha nincs mögötte cselekedet. Viszont egy dolgot jegyezz meg! Az emlék nem fog elmúlni, és nem múlik el minden seb! Mindig emlékezni fogsz rá, és lesznek hegek, de megtanulhatod feldolgozni, és én ebben segíteni is fogok.
- Igazad van, de én nem fogok meggyógyulni, akárhogy mondod.
- Miért mondod ezt? - ráncolta össze értetlenül szemöldökét.
- Az egész testem úgy néz ki mintha, rajtam élesztették volna a kést. A seb begyógyul, de a helye örökre ott marad, ahogy ezt mondtad. Arról nem is beszélve, hogy egy roncs lettem lelkileg. Sosem leszek, olyan mint voltam, csak a hangom.
- Ezért nem akartad, hogy segítsünk az átöltözni a pánikrohamod után? - feltett költői kérdésére, rábólinttam, bár nem számított, mert tudta előre a választ - Verd ki a fejedből, hogy roncs lettél. Ez nem igaz! Sokat sírsz, és tényleg nem vagy jó paszban, amiről a szemed alatt lévő fekete karikák is árulkodnak. De nem vagy roncs, csak fel kell dolgoznod a történteket!
- Azt hittem nem lehet észrevenni a sok sminktől.
- A nyakadon lévő vágásokat is lehet látni. - megjegyzésére, csak lehajtottam a fejem, amit rögtön fel is emelt, államnál fogva - Nem kell elrejtened őket. Főleg nem előlem. Lehet bármennyi vágás,vagy sebb rajtad, nem fog érdekel, meg az sem ha valami ronda kiütésed lenne, vagy bibircsókod lenne az orrodon. Nekem te kellesz, nem más, úgy ahogy kinézel. Így is, és bárhogy máshogy is szeretni foglak. - vallomásától újra sírva fakadtam, de ezúttal örömömből.
- Én is szeretlek. - és ott akkor, a második szeretlek szó után, megtörtént az első hosszú és érzelmekkel teli csókunk, amit ő kezdett. Úgy szorított magához mintha, soha nem akart volna elengedni. Éreztem, ahogy féltett, és meg akart óvni mindentől, mindenkitől. Birtokló volt és egyben lágy is. Kimutatta a külső szemlélőknek, hogy az övé vagyok, velem mégis úgy bánt, mintha egy porcelán baba lennék.