Korlátozott szabadság //befejezett//

Negyvennyolc

- Ezek öröm és bűntudat könnyek. Örülök, hogy így szeret, és bűntudatom van, hogy pont egy ilyen apát lökök el magamtól, és állatnak tartottam. - rejtem el fejem nyakában.

Érzelgős pillanatunkat a telefon csörgése zavarta meg. A képernyőn villogó névről, rögtön eszembe jutott, mikor a kocsiban való csókunkat zavarta meg.
- Ki az?
- Layla. - amint kimondtam a hívó fél nevét, rögtön felnevetet.
- Hangosítsd ki.
- Itt? - mutattam körbe, mire csak bólintott - Hát, legyen. - egyeztem bele.
~ Na végre, mégis mi tartott ennyi ideig. ~
~ Miért keresel minket? ~ hagytam figyelmen kívül türelmetlen megjegyzését.
~ Végeztem a vásárlással, és beültem enni. Azért hívtalak titeket, hogy nektek mit rendeljek? ~
~ Máris végeztél? ~ döbbentem le.
~ Ez azt jelenti, hogy ti nem? ~
~ Kellett volna? ~ nevettem fel, mert közben Grayson a homlokára csapott ~ Most mi van? ~
~ Mi lenne? ~ kérdezte Layla.
~ Hol vagy? ~
~ Burger King ~ Layla válaszára csak összetettte a kezét a mellettem sétáló férfi mire nevetve kinyomtam.
- Beléd meg mégis mi ütött?
- Mégis mi ütött volna? - válaszolt kérdésemre kérdéssel, és akkor rájöttem, miért csinálta ezt.
- Most komolyan azért csaptad fejbe magad, meg imatkoztál, mert csak kérdésekkel kommunikálunk?
- Miért tán baj?
- Megáll az eszem.
- Tudsz kijelentő mondatot is mondani?
- Gyerekes vagy. Miért kell belekötnöd abba, hogy hogyan kommunikálunk egymással. Se magyar se illemtan tanárt nem vagy, hogy így reagálj. - sértődötem meg. Nem az volt a bajom, hogy így reagált rá, mert még én is nevettem rajta, hanem az hogy amiért. Úgy csinál mintha, kritizálhatná, amit csinálok. Nem az apám, hogy így beleszóljon. Pontosabban még a barátom sem, mert azzal hogy nem hazasottunk össze, olyan mintha felbontottuk volna az eljegyzést. Vagyis azt hiszem.
- Most komolyan haragszol? - kérdezte nevetve. Telefont kezébe nyomva indultam el Layla tartózkodási helye fele, mit sem foglalkozva az engem szállítgató személlyel. - Kaylee. Állj már meg! Megmondtam hogy nélkülem nem mehetsz sehová! - szorított rá karomra, amint utol ért.
- Engedj el! - szóltam rá mérgesen.
- Nem. - tiltakozott rögtön, de azért lazított a szorításán, de még így sem tudtam kirántani fogságba esett testrészem.
- Elegem van belőled! Mindig megmondod, hogy mit csináljak! Úgy viselkedsz velem, mint egy gyerekkel! - kezdtem el kiabálni, és ő is hasonló stílusban folytatta a társalgást.
- Mert az vagy! 17 éves, kiskorú, azaz gyerek! - kiabálásunk miatt a körülöttünk lévő emberek megálltak és minket kezdtek el nézni. Most valahogy nem tudott érdekelni.
- De nem a te lányod vagyok! Egy meghatározott szerepet se töltesz be életemben, mert nem tudjuk mik vagyunk egymásnak, úgyhogy még annyi beleszólásod sincs mintha a pasim lennél! - amint kimondtam már meg is bántam.
- Igen is van beleszólásom! A menysszonyom vagy . . . voltál?
- Pont erről beszélek. - jelentettem ki csalódottan könnyeimmel küszködve - Most is kijavitottad magad, holott egyik állításban sem vagy biztos.
- Attól még igen is felelősséggel tartozom érted! - kiabált továbbra is - A nem normális bátyád, téged, a beteg húgát akarja. - szavaival tört döföt a szívem azon részébe, ami kezdet újra ép lenni. Tudom, hogy nem vagyok teljesen jól, de eddig pont ő tagadta a legjobban, hogy nem vagyok beteg. Most mégis pont ő mondja ezt a szemembe. Hogy bírt eddig ilyen jól a szemembe hazudni, úgy hogy még észre se vettem. Bassza meg! Én hittem neki.
- Nem én tehetek róla, hogy elraboltatok, megvertetek, házasságra kényszerítetettek, megtudtam ki az igazi apám, majd egy hónappal rá az esküvő napján megölte a bátyám a papot, a szüleim, halálosan megsebesítette Laylát, és téged is megszúrtak azért, hogy újra eltaboljanak, egy olyan helyről, ahol úgy éreztem, hogy szeretnek, és én is tudok szeretni. - hadartam el egy levegőre.
- Nem én tehetek róla, hogy ott minden nap megvertek, aminek nyomait még most is díszként viselem a testemen. Épphogy kaptam annyi száraz kenyeret, meg vizet, hogy ne haljak meg. Egyikről sem tehettem, mégis eltűrtem és most küzdöm, hogy újra olyan legyek mint voltam, mikor tudom, hogy lehetetlen. - borultam sírva a fényes padlóra, mert már nem bírtam tovább. Egy részem őrült, hogy ezt kiadtam magamból, a másik részem viszont nem, mert ezt nem így terveztem.
- Igazad van. - simított végéig arcomon, de én csak jobban összehúztam magam, a földön fekve, folytatva a képzeletbeli folyóm feltöltését. Karjait éreztem meg lábam alatt, majd a hátam mögött, amik óvatosan elemeltek a földtől. - Vége a műsornak, el lehet húzni innen! - kiabálta el magát, majd elindult velem, menyasszonyi pózban. Ahol karjai érintkeztek bőrömmel, ott kirázot a hideg, annak ellenére is, hogy mérhetetlenül csalódott voltam. Nem benne csalódtam, hogy kimondta az igazat, hanem magamban, hogy nem voltam elég erős, hogy kibírjam. Túl gyenge vagyok, és most ennek többen is szem, illetve fül tanui voltak. Karom nyaka köré fontam, fejem nyakába rejtetem, mert a történtek után is, olyan biztonságot éreztem nála, mint másnál soha. Éreztem, hogy betett a kocsiba, majd becsatolta az övet, de szemeim szorosan lecsukva, sírtam tovább, ablaknak döntött fejjel. Ki idő elteltével már csak a kocsi motor hangjára figyeltem fel.
- Hova megyünk? - kérdeztem rekedten felé nézve.
- Haza, hogy lepihenj. Ki vagy merülve teljesen.
- Megint apáskodsz felettem. - tekintetét rám vezette, ami egy percre mintha csillogott volna a könyvektől, de után már el is tűnt, és csak a sajnálattal fűszerezett tengerkék íriszeit láthattam.
- Ezt majd megbeszéljük. - fordult vissza az út felé, így én is felvettem előz testtartásom, és lecsuktam szemeim. Igaza bebizonyosodott, mert hamar elaludtam. Tényleg ki vagyok merülve, de nem tudok ellene mit tenni.