Korlátozott szabadság //befejezett//

Harmincnégy

Akárhányszor fogom látni a sebet mindig eszembe fog jutni, hogyan és hol szereztem. Ki miatt. Öt csík, öt betű, másképpen Ethant jelentett. Mégha nem is volt ez így kiírva, tudtam hogy azt jelentette. Életem megkeserítőjének, jelképét halálom napjáig magamon fogom hordozni. Egy seb, mely örökre rajtam lesz. Olyan mint egy bélyeg.

Egy hét telt el. 7 keserves nap. Minden délután meglátogattak, és ajándékul rajtam hagytak jópár sérülést. Végig lett vágdosva az egész testem, szó szerint, mindenem. Mindenhol kék, zöld és lila foltok díszítik testem. A vágásokon, égéseken kívül egy nap többször is megvertek.
Miután eldobtam a kaját az első nap, csak száraz kenyeret és fél pohár vizet kapok. Étel és folyadék hiányában még jobban legyengültem. Bőröm kicserepesedet és elsápadt. A helyzetemen az se segített, hogy minden nap vért kaptam. Az arcomon egyetlen sérülés se volt, de a sok sírástól, alvatlanságtól feldagadt. Vörös szemeim és alattuk, hatalmas fekete karikák ékeskedtek. Íriszeim folyton az ajtón tartottam. Rettegve vartam, hogy mikor jönnek Ethanék. Ujjabb fél óra telhetet el, mikor kinyílt az ajtó, de nem a bántalmazóim, hanem az orvos lépett be rajta.
- 5 percünk van, míg észreveszik, hogy ki van kapcsolva a rendszer. - dobott hozzám egy pokrócot, hogy eltakarja mezítelen testem. Meglepett cselekedete, és az elhangzott információ. Fel se tudtam fogni, mikor megragadta karom és felrántott. Fájt a szorítása és mikor lábra állított, majdnem elestem úgy szédületem. - Muszáj összeszedned magad, vagy mindketten meghalunk. Eddig kibírtad, most is menni fog. - biztatott kedvesen és oldalam szorosan átkarolva segített menni. Nagyon lelassítottam, ezzel még nagyobb veszélybe sodorva magunkat.
- Miért segít? - szólaltam meg rekedt és halk hangon.
- Mert igazad volt a legelején. Ha jóvátenni nem is tudom, akkor legalább neked had segítsek. - súlyos jelentéssel bíró szavain teljesen ledöbbentem.  Hatással voltam rá, és ezért segített.
- Köszönöm. - amint kiejtettem, ezt a szót, ajkaim elé emelte a másik kezében lévő pisztolyát. Döbbentemben elkerekedtek íriszeim. Azt se tudtam, hogy van nála fegyver.
Gyorsan a falhoz húzott és a folyó végén lévő kanyar irányába fordította fejem. Csak akkor vettem észre, hogy a falra egy kéz árnyéka vetődik, és abban a kézben fegyver volt. Mozdulatlan volt az árnyék, ami nem jelenthetett mást, csak azt hogy tudta. Ott vagyunk. Torkomban gombóc keletkezett, és köhögnöm kellett miatta. Megakadályozva, hogy hangot adják ki, kezeim a számra szorítottam. Visszafojtottam lélegzetem és csak vártam. Ugyanolyan mozdulatlanul álltunk, mint az árnyék a falon. Ijedten néztem a doktor irányába, hátha ki tudok valamit olvasni a tekintetéből, bármit. Fejével a föld felé bólintott. Lenéztem én is oda, de nem volt ott semmi, így értetlen tekintetem vezettem rá vissza. Fújtattva megrázta a fejét.
- Maradj itt. - súgta bele a fülembe. Bólintottam egyet válaszul, mire ő elengedett és elindult a kanyar irányába, lassú és neztelen lépésekkel. Éreztem, ahogy újra elkap a szédülés, de nem hagyhattam, hogy összeesek. Teljesen védtelen voltam, de azzal ha akkor összeestem volna, nem segítettem volna a helyzetemen, helyzetünkön. Összeszedtem minden erőm. Minden figyelmem az orvosra és az árnyékra fordítottam. Mikor odalopakodott a kanyarhoz, leguggolt. Óvatosan kihajolt és olyan gyorsan húzta, meg a ravaszt, hogy még pislogni se tudtam közben. Felém fordulva intett maga felé kezével, minek jelentését ki is mondta.
- Gyere! - próbáltam minél gyorsabban teljesíteni parancsát, de nem ment valami könnyen. Amint mellé értem behúzott a háta mögé és úgy haladtunk előre. Sietősen néztem hátra, és megláttam a földön elterülő, még élő férfit.
- Életben hagytad. - utaltam arra, hogy a hasán lévő sérülés ellenére, minket néz.
- Ha nem lássák el, akkor meg fog halni, mert elvérzik. Fogd meg. - nyomott a kezembe egy fegyvert.
- Ez mégis minek és honnan? - vettem el tőle remegő kézzel.
- Megvédeni magad, ha hátulról támadnak. A lelőtt férfitől. - válaszolta meg kérdéseim.
- De én nem tudok pontosan lőni.
- Akkor most megtanulod, ha élve kiakarsz innen utni, mert míg nem érünk ki nincs segítség.
- Segítség? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Erre vannak hallom őket. - hallottam meg a bántalmazóm hangját, mire lábaim rögtön megremegttek. Rettegek tőle, hiszen ő okozta a legtöbb fizikai sérülésem.
- Maradj itt. - lökött be az egyik ajtón. Alaposan szétnéztem a kis helyiségben. De csak rengeteg lezárt fa ládát láttam egymásra pakolva. Egyiket se zárták le, így odasétáltam, és felemeltem a hozzám legközelebb esső láda tetejét. Amint megláttam a tartalmát, leesett az állam. Gépfegyver. Megnéztem többet is, és mégtöbb gyilkolásra alkalmas eszközt találtam.
- Ki kell jutnom innen, még mielőtt megtalálnak. - suttogtam magam elé. Az ajtó mellett volt egy kuka benne egy fekete zsákkal. Gyorsan odasietett és kivettem belőle. Beledobáltam minél több bombát, sima dinamitosat, és órásat. Több fegyvert, bicskát. Az asztalról felkaptam egy gyufát, majd az ablakhoz siettem. A nagy sietésben, észre se vettem, hogy kiáll az egyik léc, így nagy hanggal a padlóra estem. Zsibbat mind a két lábam, kezem az esés miatt. Fájdalmasan nyöszörögve csúsztam egy kicsit arrébb a padlón, és felfeszítettem a léct.
- Ilyen nincs. - tátottam el a szám döbbenten. Azzal hogy felszedtem a fadarabot, meghúztam egy vezetéket, így elindult a visszaszámlálás a bombán. Öt percem volt kijutni, de én lábra se tudtam állni. Fel fog robbanni az egész épület, mert ha a sejtésem nem csal akkor a vezetékek egy újabb bombához vezettek, és így tovább. Ha ez nem lett volna elég, az a helyiség is tele volt bombákkal így az robbant volna a legnagyobbat. Kellett engem egyedül hagyni. Miattam fognak sokan meghalni. Gyilkos leszek, pedig nem akartam. Emberek vére fog ragadni a kezemhez. De ők nem jók. Ők is öltek, meg még ki tudja miket tettek. De
- Az orvos nem tud róla. Segített nekem, én meg a halálát okkozom köszönet képpen. - amint eljutottak az agyamig is, a kiejtet szavaim jelentése, rögtön könnyek kezdtek el folyni a szememből. Megmarkoltam a zsákot. Nagy nehezen felálltam, remegő lábakkal az ablak felé tettem meg a maradék pár métert. Kiütöttem az ablak üvegét és felmásztam.
- Köszönöm Istenem, hogy nincs rács, és gyűlöllek Luciferem, hogy a raktárépület harmadik emeletéről kell kiugornom. - szememet összeszoríva, fújtam ki a bent tartott levegőt.
- Nekem is meg kéne halnom a többiekkel együtt. Nem! Nekem még meg kell tennem valamit. Majd utána meghalhatok. - vitatam meg magammal hangosan.
- Most, vagy soha? Legalább legyen értelme a szökésednek és, így közelebb kerülsz a bosszú idejéhez is. - utolsó mély lélegzet után kiugortam az ablakból, felkészülve a lehető legrosszabbra.