Korlátozott szabadság //befejezett//

Huszonkettő

- Te vagy a . . . - hallottam még az utolsó szófoszlányokat, de a folytatás rejtély maradt számomra, mert az álommanó hatalma végleg uralma alá kerített.

Nem tudom mennyi ideig aludhattam, de mikor felkeltem, már egyedül voltam a nappaliban. A kanapén való elalvásom miatt enyhén zsibbadt a bal oldalam, és nyakam. Amint felültem jobban szét néztem és a tekintetem a szabadsághoz vezető akadályon akadt meg. Lessan felálltam és elindultam a fehérre festett, nyílászáró felé. Kezem a killincsre tettem óvatosan lenyomtam. Csak néztem az útra és gondolkoztam, kicsit hangosan, de nem hallotta senki.
- Mért érzem azt, hogy maradnom kell? Mért nem bírok egyszerűen elfutni? Miért nem érek már másodjára a lehetőséggel? Annyira ostoba vagyok! - sírtam fel fájdalmas, a lábaim felmondták a szolgálatot és a földre estem - Elraboltak, szabad akarok lenni, mégsem teszek érte! Miért? - kiáltottam fel, nem foglalkozva semmivel, és senkivel. Hallottam a mögöttem való léptek zaját, mégse mutattam ki. Csak egy mondatot mondogattam magamban, egymás után. Egy láthatatlan lánc korlátozza a szabadságom, és ez a lánc a szívem, mi valamiért ide húz.
- Jól vagy? - ismertem fel az állat hangját, amiből rejtélyes módon az aggodalom volt kivehető.
- Győztetek. - hagyta el ajkaim ez az egyetlen szó, pedig semmi köze nem volt a válaszhoz. Egy kart éreztem meg a lábam alatt, egy másikat meg a hátam mögött, amik óvatosan elemeltek a padlótól. Leült a kanapéra és engem az ölében tartva ölelt magához védelmezően. Ő az egyik ellenségem én mégis derekát átöleltem és mellkasába fúrtam a fejem, közben az egerek szomjúságát oltottam el.
- Itt az ideje, hogy meg tudd az igazat. - simogatta gyengéden a hátam. Az a törődés, amit ott akkor kaptam tőle, mindennél többet ért. Olyan szeretet adott amit, eddig sosem tapasztalhattam meg. Az apai szeretetet. És csak akkor jöttem rá, az igazságra.
- Sötétbarna a hajad, szinte már fekete. Zöld szemed a sötétben barnának tűnik. A nyakadon három anyajegy van, mik egy háromszöget alkotnak. Itt kell lennem, mert ide tartozom. Három gyereked van. Egy fiú, Ethan és két lány, Layla és . . . - suttogtam mellkasába az összes agyamban megfordult mondatot. Tudtam, hogy gyenge érveket soroltam fel a külső hasonlóságunkkal, mégis biztos voltam, hogy ő az a férfi, akinek az életem köszönhetem, mert ő . . .
- Te. Az apád vagyok. - mondta ki helyettem amit, én nem tudtam még a gondolataimban sem. Éreztem, hogy igaz mégis az öleléséből kitéptem magam és a helyiség legtávolabbi pontján csúsztam le a fal mentén.
- Egy apa nem veri meg úgy a gyereket, mint egy állat. Egy állat vagy, nem az apámat! - kiabáltam az utolsó mondatot ahogy csak tudtam.
- Akkor még nem tudtam. - hajtotta le a fejét.
- Ez a mentséged! Ez? Hogy akkor még nem tudtam. És? Én semmit se tudok mégse tettem, ezt senkivel. Ez nem mentség!
- Most tudod, tedd meg akkor. - nézett fel rám. Jobb kezét a háta mögé nyújtotta, majd az elővett tárgyat a lábam elé csúsztatta. Tekintetem a fekete pisztolyra vándorolt, ami csak a földön várta, hogy mit fogok tenni. - Tedd meg most. Bosszuld meg, hogy elraboltattalak. Azt, hogy megvertelek. Hogy miattam, tudtak megmérgezni. És, miattam lettél menyasszony. Gyerünk, tedd meg. - a szavai tüzet gyújtottak a lelkem mélyén. Jobb kezemmel a fegyver felé nyúltam, majd a kezembe szorítottam. Elszánt tekintettel néztem az állatra, aki életemben a vérszerinti apám, most mégse tudok rá úgy tekinteni.
- Előbb tudnom kell, hogy ki az anyám és, hogy hoztatok össze. - jelentettem ki érzelemmentes hangon, a kezemben szorított halált okozó tárgyat továbbra is rászegezve.
- Avery az anyád, akit addig is annak hittél. Egy buliban találkoztunk és egyikünk sem az ép eszéről volt híres. Együtt ittunk meg pár kört, majd távoztunk. Felmentünk a lakásokba, ahol rögtön egymásnak estünk, és átadtuk magunkat a szenvedélynek. Másnap reggel mikor felkeltem ő a mosdóban adta ki gyomrát a másnapossága miatt. Megbeszéltük, hogy csak egy kaland volt, mindkettőnk részéről, így meg nem történtnek tekintettük. Egyszer se találkoztunk után. - egy egyszerű véletlen voltam, semmi több. Annyira elöntött a düh, észre se vettem, hogy ujjabb hazugságokkal etett.
- Honnan tudtad meg?
- Layla, Los Angelesben élt fél évig, te akkor még negyedikes voltál. Ő volt, az orvosod mikor, egyszer vért vett tőled az akkori betegséged miatt. Akkor állapította meg.
- Mégse kerestél fel.
- Nem.
- Azt mondtad utána tudtad meg mikor már megvertél! - kiabáltam rá.
- Hazudtam.
- A többiben is?
- Igen.
- Miért?
- Mert az igazság nem változtat a valóságon . . .
- Hogy nem akartatok. - fejeztem be.
- Pontosan. - és ezzel az egy szóval adta meg a kegyelem döntést a szívembe. Nem érdekeltem, és most is csak azért kellek neki, hogy ezt a pokoli világot, Graysonra tudja hagyni. Csupán csak egy nemkívánatos eszköz vagyok a számára. Mindenki számára. Gondolatomból, az a hang zökentet ki, hogy elsült a kezemben szorított fegyver.