Korlátozott szabadság //befejezett//

Hat

- Nem én akartam ezt a sorsot magamnak! - jelentettem ki határozottan, bár senki nem hallotta. Mégse volt olyan ostoba ötlet tovább küzdeni, így legalább megmutattam, hogy nem vagyok végtelen plázacica, mégha a sok hisztimmel annak is tűnhetek. A szobámban az éjjeliszekrényemről felkaptam a palackom. Hideg vizet kortyolgatva feküdtem hanyatt az ágyamon. A kínzásom miatt, elfáradt pilláim szép lassan lecsukóttak, majd rögtön elnyert az álmok világa.

Nagyokat pislogva nyitogattam ki a szemem, véget vetve a sötétségnek. Úgy éreztem magam mint, aki semmit nem aludt, és még a nap sugarai is majd ki égették a retinám. A lemenő fényes égitest sugarai, rózsaszínre színezték eredetileg fehér barányfelhők különböző alakú mivoltát. Miiii, ez mégis, hogy lehetséges?! Az erkélyem ajtaja velem szemben, ahonnan a napfelkeltét szoktam látni, ha nem alszom át, majd mikor felkeltem boszankottam, hogy miért kell besütnie, és én miért felejtettem el már megint behúzni azt a rohadt sötétítőt. Akkor most hogy süthet a szemembe mikor lemegy?
-Biztos majd csak most fog felkelni, akkor viszont átalutam majdnem egy fél napot, és egy teljes északát. - motyogtam magam elé - Igen biztos, hogy így van, végülis mi más történt volna? - talpaimat letéve a puha fekete szőnyegre . . . Itt valami nem stimmel! Először a nap, most meg a szőnyeg. Az egész házban padlófűtés van sehol sincs szőnyeg, akkor most ez hogy került ide?
Szétnéztem a szobában és minden úgy nézett ki mint eddig. A padlón elterülő puha tárgyat figyelmen kívül hagyva álltam fel az ágyról és az erkély felé indultam el. Kinyitottam az ajtót, majd kisétáltam és gyönyörködtem a festői tájban. Olyan mesébe illő látványt nyújtott, ahogy a Szabadság-szobrot megvilágítja a . . . Álljunk csaj meg egy percet! Én Los Angelesben éltem, ahol nincs Szabadság-szobor és mivel nem aludtam annyit, hogy ujjat építsenek, vagy áthozzák New Yorkból, akkor az azt jelenti, hogy én NEW YORKban vagyok! Kiabált testemben a belső hangom, mégis szavaimnak hangot alig bírtam adni.
-Én New Yorkban vagyok. - suttogtam magamnak döbbenetemben és fordultam gyorsan az ágy felé. - NEE!! - kiáltottam fel ezúttal, mikor megláttam, a fehér és üres falat. Azzal, hogy üres volt a fal, döbbentem csak rá igazán, hogy elraboltak.
A látottak hiánya, akkor olyan ürességet éreztem, mintha nem engem, hanem a lelkem rabolták volna el. Tudtam, hogy csak egy átkozott festményekkel ellátott fal volt, nekem mégis mindennél többet jelentett. Az egész fogságban tartott életem szabad perceim, abba fektettem bele. Ahogy nőttem úgy lett egyre több mintával ellátva. Minden rajta volt. Az érzelmeim, álmaim, emlékeim, minden ami engem részesített meg.
Valószínűleg hangos lehettem mikor felkiáltottam, mert a kicsapódot nyílászáró zökentet vissza. Belépett rajta, az az ismeretlen férfi, aki mégse volt olyan ismeretlen, mégha olyan sok információt nem is birtokoltam róla. Ő volt ott a buli után az utcánkba. Ő tartott fel, majd  miatt keltettem fel az egész utcát és viselhettem el magamon, mérges, gyűlölettel teli pillantásokat mindenkiről. Ő nála van a kártyám. Ő miatta, vagy segítségével törték fel a kapunkat. Hiába nem volt az utolsó két állításra bizonyítékom tudtam, hogy igaz volt. 
A felismeréstől ijedtemben el kezdtem volna hátrálni, ha nem estem volna fel valamiben, ami hangos csörömböléssel adta a tudtomra, hogy az már pedig ott van es nem a saját labamban estem fel. Reflexszerűen kaptam, a hang irányába, a fejem és csak akkor vettem észre, hogy egy rozsdás, vastag lánc volt a bal bokámra rögzítve minek a másik vége az ágy lábához volt kapcsolva. Eddig, hogy nem vette  észre, hogy meg vagyok láncolva? De legalább nem a nyakamnál, mint egy kutyát. Komolyan ezeknek egy csepp eszük sincs. Nem gondoltak arra, hogy balesetveszélyes és ha felsérti a végtagom el is fertőződhetet a rozsda miatt.
-Örülök, hogy újra láthatlak Kaylee. - jött egyre közelebb. Megállapítottam közben, hogy amit akkor este gondoltam a kinézetéről, az mind egytől egyig igaz volt, még akkor is, ha akkor nem mehettem biztosra a sötétségben.
-Mégis ki maga és mit akar tőlem? - próbáltam határozottnak tűnni, de a hangom vékonysága és remegése nem hittette el, ezt senkivel sem.
-Hol maradt a jómodor? - tette fel kérdését, végig vezetve a földön időző testemen tekintetét, érzelemmentes arccal, de dühöt és gyűlöletet tükrözött íriszei irányomba.