Lucifer /BEFEJEZETT! /

46.

Sahra szemszöge

Óvatosan nyitogatni kezdtem a szemem, de csak a pilláimat rebegtettem. Nem tudtam hol vagyok és azt sem, hogy mi történhetett velem. Óvatosan tapogatni kezdtem magam körül, ugyanis elég sötét volt a helyiségben. Nem éreztem nagyon semmit, azon kívül, hogy minden nyirkos és piszkos volt alattam. A fejemet kissé megemeltem ami hatására azonnal belenyilalt így gyorsan oda is kaptam. Megijedtem a vér látványától de tudtam, hogyha most kiborulok, akkor sosem fogok innen kijutni. Körbenéztem hátha találok valami menekülő lehetőséget de sajnos tudomásul kellett vennem, hogy se egy ablak, se pedig egy kis rés ahol esetleg kibújhatnék. Nem tudtam mire számítani ezért minden kis aprócska lehetőséget megragadtam, hogy ha majd valaki jön mire számítsak. Már fejben egy tervet is kieszeltem magamnak, csak abban nem voltam biztos, hogy be is fog válni. Többször elismételgettem a fejemben miközben megpróbáltam felkelni addigi helyemről. Iszonyatosan fájt a fejem aminek köszönhetően egy kicsit meg is szédültem, de nem törődtem vele, csak is az érdekelt, hogy kijussak innen és végre otthon lehessek a szerelmemmel és a többiekkel. 

Mikor már azt hittem, hogy itt fogok örökre ragadni és nem fog senki sem meglátogatni, hangokat hallottam kiszűrődni az ajtó mögül. Féltem, hogy vajon most mi következik, ugyan akkor pedig bátorságot is gyűjtöttem magamba, hogy meg tudjam valósítani a tervemet. Már minden a fejemben leírt terv szerint haladt amikor is kinyílt az ajtó és egy olyan személy állt ott akiről álmomban sem gondoltam volna. Meglepettségemnek köszönhetően csak egy helyben álltam és nem tudtam mit is kellene tennem. Annyira meglepődtem, hogy még a levegőm is a tüdőmben ragadt. 

 - látom megmaradsz! Helyes! Nem lenne szép ha már az első nap kimúlnál! - Arthur gúnyos mosolyra húzta ajkát, én pedig nem tudtam mit is kellene ilyenkor mondani. A ledöbbenésben semmire nem voltam képes. Levegőt is csak akkor vettem amikor már úgy éreztem, hogy kezd más színt felvenni az arcom. 

 - m..mit műveltél v..velem? - nem tudtam többet kinyögni, még ez is nehezemre esett. Arthur csak figyelt és közben megindult felém. A gyomrom kissé összerezzent, ugyanis nem tudtam, hogy mit fog velem művelni. 

 - ugyan már Drága! Nem fog bajod esni! Akkora.. de ez már részlet kérdés. - egyik kezével odanyúlt álla álla alá miközben felfelé nézett. Majd amikor úgy érezte, hogy a kis játékából elég lenézett rám és elnevette magát- Kissé ijesztő volt, se nem szóltam semmit. Magamban realizáltam a dolgokat és akkor újra eszembe jutott a terv. 

Úgy gondoltam, hogy még nincs itt az ideje a szökésnek. Féltem, hogyha ilyen gyorsan próbálkoznék akkor esetleg jobban figyeltetne így inkább meghúztam magam és hagytam, hogy gúnyosan nevetve kilépjen az ajtón. Kattant a zár így szomorúan realizáltam, hogy ide nem mostanában fog visszajönni. Csalódottan nekidőltem a nyirkos falnak mire egy kis nyögés szakadt fel bennem a hirtelen ért nekicsapódás miatt. Lecsúsztam rajta, majd mikor már a hátsóm leért a földre arcomat a kezeimbe temetve vettem egy hatalmas sóhajt. Észre se vettem hogy sírok csak akkor, mikor már a könnyeim utat törve maguknak megállíthatatlanúl elkezdtek folyni. 

 Sziasztok Babáim! Tudom, hogy régen volt már rész és hogy ez még rövid is lett! Nem magyarázkodni de megígérem, hogy a következő rész hosszabbra fog íródni! Addig is jó olvasást hozzá! Puszii!😘😘