Vulnera Sanentur

2.

Riel

Riel izgatottan kapta fel magára a talárját, pakolta be a bőröndjét, bár megtehette volna egy pálcaintéssel, mégis inkább saját kezűleg rendezett el benne mindent. Ugyanaz a precizitás benne is fellelhető volt, mint Perselusban, csak sokkal kisebb testben. Riel nem számított annyira alacsonynak, de magasnak sem volt mondható a mágus világban, viszont kárpótolta őt sudár alkata, és kerekded idomai. Szép nő volt, mondhatni nagyon is, de soha nem használta ki ezt a képességét, hogy szakmájában, vagy bármilyen formában előrébb juttassa az életében.

Álmában sem gondolta, hogy valaha vissza fog térni a Roxfortba. Azt hitte az a korszak már réges-rég lezárult, de Perselus lesérülése után kapott egy Baglyot McGalagony professzortól, miszerint igényt tartanak szolgálataira bájitaltan teremben. Vonakodott rábólintani.

Nem szeretett volna beleavatkozni a dolgok folyásába, de nem engedhette, hogy meghaljon. Túl fontos volt számára Perselus. Azt hitte már nincsen magánál, mikor aznap este odalépett hozzá, de a férfi kinyitotta a szemét, s egyenesen az övéibe fúrta fekete íriszeit. Még mindig ugyanolyan csodálatos volt, mint ez előtt sok-sok évvel. Letörölt egy kósza könnycseppet a férfi arcáról, majd miután Perselus elájult, óvatosan megitatta vele a bájitalt, kezét a sebre helyezte és elkezdte magához vonzani Nagini mérgét. Mindet nem tudta, abba ő is belehalt volna, annyira erős volt, de annyit talán ki tudott szívni a férfi szervezetéből, hogy esélye legyen megküzdeni vele. Lilyt hívta. Nem volt magánál, de még mindig Lilyért létezett minden egyes porcikájával. Elhaló hangon csak az ő nevét ismételgette.

Megpróbálta elvenni az estéről szerzett emlékeit a férfinek, de nem tudta mennyi sikerrel járt. Egyszerre túl sok dologgal kellett megküzdenie a szervezetének. Ilyenkor kiszámíthatatlan mennyire lesznek hatékonyak a varázslatok. Mégis meg kellett próbálnia. Nem akarta, hogy emlékezzen rá. Nem akarta, hogy így kerüljön vissza az életébe, hogy emiatt figyeljen fel rá, esetleg érezze úgy, hogy hálával tartozik neki. Annak idején is elfelejtette, most is el kell felejtenie. Ez a féri sosem lesz az övé. De a halálé sem, ha rajta múlik.

Mire kész volt a bepakolással, hosszú, dús, hátközépig érő hamvas barna haját még az ujjaival átfésülte, végig nézett utoljára a szobán. Sóhajtott egy nagyot, jobbjával megfogta bőröndjét, ballal suhintott egyet, s már ott sem volt a jól megszokott otthonában.