Vulnera Sanentur

25.

Riel agyában úgy cikáztak a gondolatok, hogy komolyan úgy hitte meg fog bolondulni, ha nem sikerül lelassítania a gondolatfoszlányokat. Mire egyet épp befókuszálhatott volna rendesen, már jött is a következő, aggodalmakkal teli képzeletdarab, ami szörnyűbbnél szörnyűbb jövőképet festett a boszorkány szemei elé. A teljes kiborulás szélén volt, és csak imádkozott, hogy út közben ne találkozzon Perselussal, mert biztos volt benne, ha igen: felképeli. Talán egyetlen egy pofonnál meg sem tudott volna állni amilyen pusztító düh tombolt a boszorkányban. Mindig is nagy volt benne az ösztön, hogy biztonságban tudja szeretteit, és megvédje őket bármi áron. Mégis, soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek, mint most. Annyi indulat ébredt benne egyszerre, hogy, ha egy hétig is üvöltött volna egymagában, akkor sem adhatta volna ki a negyedét sem, és fogalma sem volt hogyan is enyhíthetne kínjain, vagy hogyan lassíthatná le a gondolatait éppen csak annyira, hogy egyesével megfogva őket találjon rájuk megoldást, és vethesse őket a mélybe.

    Mire észbe kapott már a megszokott sziklacsoportnál ücsörgött, annyi különbséggel, hogy most nem a tetején, hanem a teljes takarásában foglalt helyet. Nem akarta, hogy bárki rátaláljon. Csukott szemmel próbálta rendezni egyre csak cikázó gondolatait.

Külső szemlélőként úgy tűnhetett békésen meditál. Tökéletesen tudta leplezni érzelmeit azok elől, akiket nem engedett mélységesen a bizalmába.

    A lágy szellő táncot járt hajszálai között, így életre keltve a dúst hajkoronáját, szemhéjai éberen ugyan, de pihentek, eltakarva ezzel az egyetlen dolgot, ami elárulhatta volna tomboló dühét, smaragd íriszeit. Testtartásával is igyekezett olyan helyzetet felvenni, ami nyugalmat áraszt, hátha a teste utat tör tudata felé is, így megzabolázva gondolatait. A levegőt megfontoltan, tudatosan szedte most már, hosszas ki és belégzéssel fokozatosan lassítva azt, ahogy a szívverését is, hogy ne akarjon kiszakadni mellkasából. Próbálta egy pillanatra minden erejével kizárni a tudatát, és csak a külvilág zajaira, egyre lassuló és egyenletesebbé váló légzésére figyelni. A madarak vidáman csiviteltek, a fák ágai között suhanó szellő összetéveszthetetlen hangja pedig egyenesen zene volt füleinek. Kezdtek csillapodni a boszorkány indulatai, erről árulkodó mosoly foszlány bújt meg az ajkai legkisebb zugában. Szépen lassan elcsendesedtek érzelmei, a düh és pánik, ami nem hagyta, hogy tisztán tudjon gondolkodni. Ahogy megnyugodott a boszorkány, úgy tért nyugovóra az erdő és környezete is. Az est leszállt, felváltva a madarak csivitelését a denevérek és éjszakai lények szöszmötölése a sötétben. Nem félt. Szerette az éjszakát, a sötétet, a nyugalmat. Ez volt az a pont, mikor megengedte magnak azt a luxust, hogy felüljön a sziklacsoport tetejére végre, és élvezhesse a sötétség nyújtotta nyugalmat. A hűs levegő cirógatta arcát, belemosolygott az éjszakába, ahogy szívta be a frissítő levegőt tüdejébe, majd fújta ki minden rossz érzésével együtt.

    Immáron tiszta fejjel próbálta végiggondolni mi járhat az apja fejében, és gyenge pontot keresni a megingathatatlan magabiztosságán, erején. Ugyan nem annyira erős, mint Perselus, nem is annyira ravasz, de sokkal kegyetlenebb és szadistább bármelyik halálfaló között. Nem hiába fogadta őt is kegyeibe a nagyúr. Patkány módjára rettegett tőle, s ezt a félelmet öltötte bele minden egyes áldozatával való találkozásába. Borzalmas amit maga után hagyott. Voldemortot persze lenyűgözte. Bizonyára tudta, miért tette. Hogy nem a megingathatatlan hűség, hanem a rettegés, ami kiváltotta ezt a varázslóból, mégis elégedettséggel töltötte el a nagyurat amint végignézett művén, és annak kreációin, amint bevégeztetett.

    A nő gerincén végigfutott a hideg az emlékekre, amik beférkőztek tudatába "kreáció" címszó alatt. Akárhogy is keresett, nem talált semmilyen megoldást, hogyan is kerülhetné ki az apjával való szembesülést. Most már csak azt nem tudta Perselussal, vagy nélküle tegye meg. Melyikkel árt többet, ha tud a gyermekről, vagy ha nem, amíg lecsendesednek a kedélyek? Bizonyára egy életre meggyűlölné, ha elhallgatná előle az információt, pedig megérdemelné a varázsló a reggeli cselekedete miatt. A gondolatra ismét elfintorodott. Hogyan is képzelte ezt az egészet? A nagyúr meghal, majd mindenki, mintha mi sem történt volna, egymás nyakába borul, és élnek mint egy boldog család az amerikai álmot? Annyira naiv volt. Egy halálfaló mindig halálfaló marad. Úgy Piton, mint saját maga is. Soha nem lehet normális életük és ez a gondolat ismét egyre jobban magával rántotta a sötétségbe. Mikor már kellőképpen mélyen volt ismét sötét gondolatai közepette, hallotta meg a szöszmötölést háta mögött. Csukott szemmel szippantott még egy mélyet a levegőből. Összetéveszthetetlen gyógynövényillat volt, mit magával hozott az éjszakai szellő. Piton. Próbált uralkodni magán, de a férfi közelségére egyből mocorogni, ébredezni kezdett lelke mélyére eltemetett éktelen dühe, amit a varázsló iránt érzett.

    - Szóval másokat megvetsz azért, amit te oly' természetességgel művelsz mintha kötelező volna? - a nő hangja halk volt. Nem volt mérges. Csalódott annál inkább. Bár halkan beszélt, más azt hihette volna, magának, a férfi színtisztán értett minden kiejtett szót, és mint tőr vájtak szívébe. Nem is a szavak, inkább az a lemondás, ahogy a boszorkány kiejtette őket ajkán.

    - Riel.. - kezdte volna a varázsló szelíd hangon, ám a nő leintette a férfit.

    - Őszinteségről, feltétlen és feltételes dolgokról prédikálsz, közben meg McGalagonytól kell megtudnom, hogy baglyot kaptam az apámtól? - fokozatosan emelkedett a nő hangja, miközben egyre jobban dolgozott benne a férfi iránt érzett csalódottsága. Perselusnak láthatóan torkán akadt a szó. Nem számított ilyesfajta árulásra egy barátjának nevezett személytől.

    - Téged akartalak megvédeni. - mondta tömören a férfi mire a nő immár vette a fáradtságot és szembe fordult vele.

    - Lássuk csak, elhallgatod, hogy baglyot kaptam egy családtagomtól, még, ha az egy szociopata vadállat is. Elhallgattad, hogy halálosan megfenyegettek minket, majd miután én mit sem sejtve erről az egészről, reggel megkerestelek téged, te a szóváltásaink közepette az egyetlen embert aki a világon legtöbbet bántott és legszebb dolgot vette el tőlünk, a gyermekünket, Perselus, ha esetleg elfelejtetted volna: előrébb helyezed és van képed azt mondani, hogy ő másképp, JOBBAN csinálta volna a dolgokat, mint én? Mindezek után pedig mered azt állítani itt állva a szemem előtt, hogy azért tetted mert idézlek: "Téged akartalak megvédeni."? - a boszorkány szemeiben olyan düh tombolt, hogy lassan akár testet is ölthetett volna a burjánzó érzelem.

    Perselus itt értette meg igazán valójában mit is tett a boszorkánnyal szemben. Talán attól is jobban fájtak neki ezek a szavak, mintha crucio-val kínozta volna napokon keresztül. Olyan tehetetlennek érezte magát, olyan kicsinek. Olyan halálfalónak. Azoknak voltak ilyen piszkos kis módszereik a másik porig alázására, és most pontosan ezt tette ő is azzal a boszorkánnyal, akit az életénél is jobban szeretett. Egy fokkal nem volt jobb tőlük még most sem, pedig olyan rég óta próbált már szabadulni ettől az átoktól.

    Piton lassan közelített a nő felé. A szavakból kifogyva próbálta tettekkel megmutatni fájdalmát és, hogy mennyire megbánta már ezeket a meggondolatlan reggeli mondatait.

A nő hátrált egy lépést, amint észlelte a férfi közeledését.

    -Hagyj magamra. Én most.. látni sem bírlak. - mondta szenvtelen hangon a varázslónak. Csak dühtől izzó a méregtől is zöldebb szemei árulkodtak feldúltságáról, semmi egyéb. Ha valamit tanult a halálfalók között hát az érzelmei palástolása volt. Sok helyzetet segített kisebb karcolásokkal átvészelni.

    Perselus megfogadta a nő szavait. Megsemmisülten vette lakosztálya felé az irányt, mikor eszébe jutott, hogy mehetne máshova is, máson kitölteni dühét.

    Riel, miután végignézte, hogy a varázsló komótos lépteivel eltűnik a horizonton, kieresztette az addig benntartott levegőt, és dühösen beleütött a sziklába, majd kapta is vissza ellentétes tenyerébe az akkor már sajgó és vérző öklét.

    - Szép volt, Riel..- gyógyította a sebesüléseit, miközben még mindig próbált dűlőre jutni mit kezdjen a varázslóval. Nem tagadhatja meg tőle az információt, de nem is tudja hogyan mondja el neki. Az már biztos, hogy ölelkezés és közös, önfeledt fagyievészet nem lesz utána, még sem tudta hogyan állhatna elé közölni a hírt. A hírt ami jó és csodás. Most még is nagyobbat fordított és bonyolított életükön mint eddig bármi. Nem menekülhet előle. Megtehetné, de semmi értelme nem lenne. A varázsló bárhol megtalálná egy idő után, akkor meg már inkább most áll elé. Nagyot sóhajtva, még mindig sajgó öklét szorongatva indult el a Perselus után, remélve hogy a lakrészében találja azt.