Vulnera Sanentur

13

Riel miután hazaért megszokott otthonába, azzal a lendülettel adták meg magukat végleg a lábai, és rogyott össze nappalija közepén. Csak ücsörgött a sarkain, és nézett a semmibe. Nem tudott már sírni. A lelki sérülései olyan szinteket értek el a mai nappal, amit már nem lehetett sírással rendbe tenni, vagy enyhíteni rajta. A teljes megsemmisülés érzésével ült egyes egyedül a nappalija közepén, és érezte: feladta. Nincs értelme az életének ezek után. Az egyetlen dolog, ami életben tartotta annyi éven át, az egyetlen, akiért megérte küzdeni és nap mint nap felkelni, kinyitni a szemét, számára nincs többé. Teljesen világossá tette a boszorkány számára, hogy nem akarja többet látni. Bár tudná az igazságot. Bár lett volna ereje elmondani neki. Bár ne szégyellné annyira.

Perselus miután a vérveszteségtől elájult az ifjú boszorkány karjaiban, odalépett hozzá a csuklyás alak, mormolt valamit az orra alatt, majd mintha az idő kerekét forgatták volna vissza, a vörös, életet adó folyadék elkezdett áramlani a fiú élettelen testébe. A lány sok csodát látott már, de ezt ő sem akarta elhinni. Törölgette a könnyeit, azt hitte rosszul lát tőlük, vagy a trauma hatására megbomlott az elméje, de nem így volt. Miután végzett az okozott sebei begyógyításával, a csuklyás felrántotta a lányt a földről, és bal karjára helyezte pálcáját. Riel sikított, annyira fájt és égett az egész alkarja, mikor is megjelent rajta A jel.

Miután végzett, a férfi eltaszította magától a lányt, nem sokkal esett messzebb onnan ahol Perselus még mindig ájultan, de életben feküdt. A mozdulat hatására csuklyája lehullott arcáról, így közszemlére téve kilétét. A rémült boszorkány odakuporodott az ifjú varázsló mellé és hatalmasra tágult, könnyektől csillogó szemekkel nézett vissza a tulajdon apjára.

- Te? - a lány csak ennyit tudott kinyögni a sokktól, és hitetlenül rázta meg a fejét.

- Felnőttél már. Itt az ideje, hogy oldalt válassz. A nagyúr nagyobb és hatalmasabb lesz mindannyiunknál. Nem hagyom, hogy porba hullj, csak mert nem álltál át időben. Az én jegyem nem garancia a te életben maradásodra. Mondjuk, a tiéd is csak akkor, ha hasznossá teszed magad, és ezzel elégedetté a nagyurat. Legyél okos kislány. - leguggolt a boszorkányhoz, ki idő közben egyre szaggatottabban vette a levegőt a zaklatottságtól, kezével álla alá nyúlt, és megemelte fejét. Mint piaci vásáron az árut úgy forgatta ide-oda azt, hogy szemügyre tudja venni minden irányból.

- Csinos vagy Riel, még az is lehet, hogy a nagyúr maga mellé vesz és szülhetsz neki utódokat. - mosolygott gúnyosan a férfi. A lány válaszul arcon köpte a varázslót aki bárki is volt, nem az apja. Az apja ttól a pillanattól szűnt meg létezni számára, hogy meg akarta ölni élete szerelmét.

- Szóval így állunk. - törölte undorodva talárja bal ujjába az arcát, majd jobbjával minden erejét összeszedve felpofozta a lányt, akinek szó szerint a fal adta a másikat, rántva ezzel őt is az édes tudatlanságba.

Az emlékből felocsúdva üres tekintettel vonszolta testét az ágyba, hogy ott várhassa meg a megváltást hozó halált.

-

Perselus miután felfogta mi is történt valójában, tombolt. Minden ami útjába került vagy atomjaira hullott vagy csak egyszerűen darabokra tört. Nem tudta tovább püfölni a falat sem, mert már szinte nem volt hús a csonton mi összetartaná azt. Annyira dühös volt, és elkeseredett. Ölni tudott volna. Mikor épp komolyan elgondolkodott volna a régi ismerősei listáján, kiért nem lenne kár, ismerős puffanást hallott az ajtaja előtt.

Reménykedve szaggatta fel az ajtót, hátha a boszorkány az, és még nincs minden tökéletesen elrontva, de az igazgatónővel nézett farkasszemet.

Az idősödő boszorkány Perselus karja alatt bepillantott a helyiségbe, majd szánakozó tekintettel nézett végig a férfin.

- Jöjjön. Mutatok valamit. - azzal el is indult a sötét folyosón, nem várta meg, hogy követi-e a varázsló. Biztos volt a dolgában.

Mire a férfi felocsúdott már a merengő fölött állt. És farkasszemet nézett a benne kavargó folyadékkal.

- Ezek még Albus emlékei, előkészültem magának, csak merüljön alá. - mondta rekedtes hangján az igazgatónő, helyet foglalva a férfi mögött lévő karosszékben.

A varázsló úgy tett, ahogy Minerva kérte. Gyorsan kitisztult előtte egy kép:

Riel állt az igazgatóval szemben és könyörgött neki:

- Kérem, igazgató! Törje meg az átkot valahogy! Ha valakinek, magának van hatalma hozzá! - kérlelte könnybelábadt szemekkel a lány.

-Riel kisasszony. Még, ha nem is tudnám kitől származik az átok, sem biztos, hogy segíteni tudnék. Tudjuk ki már így is borzalmasan erős. Arról nem is beszélve, hogy specialitásai közé tartoznak az ilyen és ehhez hasonló átkok. Megpróbálhatok néhány dolgot, de attól tartok nem tudok segíteni benne. Sajnálom.

A lány könnyei közt omlott az igazgató asztalára. És artikulálatlanul próbálta kérlelni, hasztalan. Az igazgató finoman ráhelyezte kezét a lány halántékára, majd fokozatosan kezdett alább hagyni a boszorkány zokogása.

Kikapta a fejét a merengőből és összehúzott szemekkel Minervára nézett.

- Maga. Maga tudta? - kérdezte visszafojtott dühvel a hangjában.

- Mindent én sem tudok, Perselus. De igen, tudtam ki ő. Hogy ő mentette meg a maga életét, és még sok más diákét és tanárét a bájitallal amit kifejlesztett. Tudtam, hogy őzsuta a patrónusa, mert mentette már meg Harryt Dementoroktól, és azt is tudtam, hogy ez nem lehet véletlen.

- Tehát maga idehívta pont őt, hogy kielégítse kíváncsiságát, és tönkretehesse az életemet? - eljött a pont mikor már nem próbálta elfojtani dühét a varázsló.

- Piton professzor..- váltott komolyabb hangnemre az igazgatónő. Nem szerette tekintélyét fitogtatni, de a tiszteletet akkor is megköveteli magának.

- Ez a boszorkány egy drágakő. Úgy magának, mint nekünk. Sokkal tartozunk neki, épp ezért szerettem volna, ha ő is tartozik valahová Voldemort halála után. Az, hogy maguknak van múltjuk, inkább szerencsés véletlen, mintsem átok. Érdemes lenne rendezni a soraikat, nem gondolja?

Piton elgondolkodott a hallottakon, nem volt türelme most ehhez. Kiviharzott az igazgatónő lakrészéből, és már csak az udvaron állt meg a csillagos ég alatt, hogy szippanthasson egy mélyet a friss hajnali levegőből.

- Mit titkolsz még, Riel? Mi a franc, amit nem mersz elmondani nekem annyira súlyos, hogy hagytad magad inkább elzavarni egy olyan dolog miatt amit nem is te követtél el? - dühösen belerúgott egy kavicsba, majd tovább loholt, hátha sétálás közben eszébe jut még valamilyen emlékfoszlány vagy jelenet, aminek nem tulajdonított akkora szerepet mint amekkora valójában van.