Vulnera Sanentur

6.

Piton

A varázsló letaglózva állt az üstje fölött. Egy kívülállónak úgy tűnhetett, hogy a főzetét nézi, valójában csak bámult bele a semmibe, és még mindig nem tudta összeszedni teljesen a gondolatait. Ki ez a nő? Hogy beszélhetett így vele, mi ez a bátorság, és miért nem gyúlt benne éktelen harag a boszorka reakciójára? Igaza volt a nőnek, ez tény és való, de máskor is volt már hasonló helyzetben, ó, de még hányszor. Mégis tudta tartani magát a megszokott viselkedéséhez. Nem hiába féltek tőle még a saját munkatársai is. Töprengése közepette észrevette a jobbján heverő zöld csomót. Nagyot sóhajtott, majd érte nyúlt és megvizsgálta a növényt. Nem tűnt mérgezőnek, így beleszórta a főzetbe, ahogy a lány mondta. Ha esetleg rosszul lenne tőle, mikor megissza, még mindig ráér leszúrni érte bármikor a boszorkát. Minden esetre úgy ítélte meg, egy próbát megér, hátha tényleg hatásosabb lesz tőle a bájital, mert valljuk be, kezdett immunissá válni rá.

Miután rendet hagyott maga után a laborban gondosan lezárta azt, hogy az éjszaka kiszökdöső diákok még csak véletlenül se tudjanak bejutni és hozzájutni a bájitalkészlethez. Bele sem mert gondolni milyen károkat tudna okozni ott egy hozzá nem értő kéz. Arról nem is beszélve mi van, ha valamelyiket esztelenül megisszák, úgy, hogy azt sem tudják mivel lehet hatástalanítani, amennyiben egyáltalán lehet.

Elindult a pincébe a Mardekár klubhelyisége felé, alig várta már, hogy egy kis rettegést lásson a szemekben, a mai nap után. Nem volt hozzászokva a bátor, mélyreható pillantásokhoz. Egyedül az arany trió tagjai tudtak még ennyire dacosan viselkedni, abból is inkább Potter meg Granger kisasszony, de azért még őket is meg tudta zabolázni míg a keze alá tartoztak. Miután letették az év végi vizsgáikat és végleg elmentek az iskolából, igazán nem talált méltó ellenfelet magának egészen a mai napig.

Miután letolta a kedvenc diákjait pár említésre sem méltó semmiség miatt, végre elégedetten vette az irányt a lakrésze felé. Azonban a lábai mégsem arra vitték. Mire észbe kapott már az új bájitaltan tanár lakosztálya előtt találta magát. Úgy állt ott mint egy kisiskolás. Bekopogjon? Tovább menjen? Hallotta vajon, hogy közeledik valaki és megáll az ajtaja előtt? Mert, ha igen, akkor illő lenne bekopogni. De, ha nem akkor viszont feltűnésmentesen elsétálhatna, mintha soha nem is járt volna a környéken. Már épp megszületett a döntés a fejében, hogy bekopog, emelte is kezét a mozdulathoz, ám hirtelen kinyílt az ajtó. 

-Piton? - a lány kikerekedett könnyáztatta szemeivel találta szembe magát. Nem kellett Sherlocknak lenni, hogy rájöjjön: a boszorkány nagyon nem számított látogatóra.

Riel

Miután kiviharzott a laborból szinte már meg is bánta, hogy annyira csúnyán becsapta az ajtót. Néhány kolléga rosszallóan nézett ki a teremből, hogy mi ez a rendbontás a tanóra közepén. Szégyenteljesen biccentett a tanítótársai felé, majd amilyen gyorsan csak tudott eltűnt a folyosókról. Annyira szörnyen viselkedett vele, még sem érzett mardosó bűntudatot a történtek miatt, hiszen igaza volt. Olyan dühös volt, hogy úgy érezte most a természet sem tudná megnyugtatni. Talán eljött a pont, hogy ő is a pohár után nyúljon? Épp csak elszórakozott a gondolattal, eszébe is jutott egy emlék fiatalabb koráról, átbulizott éjszakákról, az utána következő macskajajról. A-aa. Azt már nem. Egy pálcaintéssel elindította a zenelejátszót, mikor felcsendült az annyira ismerős hegedű hangja, nem tudta visszafojtani már a feltörni vágyó emlékeit.

A távolból figyelte Perselust. Jó barátok voltak, de nem szerette amikor Lilyvel volt. Olyankor teljesen megváltozott a fiú. Bizonyára nem szándékkal, de az ifjú boszorkány egy olyan arcát hozta elő belőle, aminek Riel nem örült. Sokkal jobban ismerte Perselust nála, és az nem ő volt, akit Lilyvel látott. Szomorúan nézett utánuk, mikor sétáltak lefele a domboldalon, hogy Perselus szerelmet valljon neki. Tudta mire készül a fiú, mindent elmondott neki. Jó barát módjára támogatta az ifjú boszorkány, de a szíve majd belehasadt a fiú döntésébe. Eltűntek a szeme elől, sokáig oda voltak. Riel addig a gondolataiba merülve ücsörgött egy fa törzsén babrálva a leveleit. Mire megjelent Perselus több sebből is vérzett, sántikálva közeledett a lány felé egyedül. A boszorkánynak sem kellett több, azonnal leugrott a fa törzséről, kicsit ügyetlenül esett ugyan, de nem mutatta fájdalmát, úgy sietett a varázslótanonc elé. Mondania sem kellett mi történt, Potterék.

Gyűlölték, ha Lilyt együtt találták Perselussal, olyankor mindig megjárta fiú. Odasegítette a varázslót a fa tövébe. Óvatosan leültek, majd a szemébe nézett, engedélyt kérve, hogy elláthassa a fiú sebeit. Szavak nélkül is megértették egymást, Perselus csak bólintott, aztán lehunyta szemeit. Riel a legnagyobb gondoskodással húzta fel a fiú lába szárán nadrágját, volt rajta egy szakadás jelzés értékkel ott, ahol megsérült az ifjú varázsló, így tudta hol kell keresni a sebet. Ujját óvatosan a felsértett területre érintette, majd lassan húzta végig a sebesülés teljes felületén. Mire a mozdulat végére ért, a seb begyógyult. Így folytatta amíg a fiú homlokához nem ért.

Ott tartott egy kisebb szünetet, megállapodott a szeme a varázsló tökéletes arcán. Másnak sápadtnak tűnhetett félhosszú fekete hajával keretezve, Riel számára viszont tökéletes volt. Tenyerét a fiú arcára fektette, Perselus ösztönösen dőlt bele az érintésbe. Hüvelykujjával végigsimított bőrén, mintha ott is lett volna egy sebesülés, pedig csak jól esett a lánynak a mozdulat, meg is engedett magának egy félszeg mosolyt, majd áttért homlokán az utolsó sebesülés begyógyítására.

Mikor végzett, össze ütötte párszor tenyerét, mint aki nagy munka után porolja le magát: -Tadaaa! Szebb mint újkorában, Perselus!- viccelte el a lány a helyzetet. A fiú elnevette magát, visszahúzta maga mellé a boszorkányt. A lány nem kérdezte a történtekről, a fiú nem kezdett bele.  Inkább bemutatták egymásnak a legújabb gyógynövény szerzeményeiket, aztán nevettek a vicces formájú felhőkön, míg le nem szállt az est. 

Rielt keserves sírása szakította ki az emlékképek közül. Nem bírt tovább a Roxfort falain belül maradni, friss levegőre vágyott. Úgy érezte egyszerűen nem jut oxigén a tüdejébe. Indulásra készen felrántotta az ajtót, ám nem várt vendégbe ütközött. A szíve kihagyott egy ütemet, mire meg tudott szólalni:

-Piton?