Vulnera Sanentur

26.

    Piton félve, óvatosan nyitott be saját tulajdon lakrészébe. Nem is érezte volna indokoltnak ezt a túlzott óvatosságot, ha nem látta volna hogyan néz rá a nő. Az a riadalom és düh ami a szemeiben tombolt, valósággal felperzselte a lelkét. Tudta. Nagyon jól tudta, hogy mennyire haragította magára a boszorkányt, és nem kívánta jobban tetézni bűnlajstromát. Még mindig nem értette miért szaladtak ki pont azok a szavak a száján, és, ha tehetné azonnal visszaforgatná az időt, hogy némileg kedvesebben üdvözölje kedvesét ezen a borús reggelen. Azt nem garantálná, hogy tökéletes derűvel arcán borulna Riel karjai közé, de talán valóban a túlzástól is nagyobb túlzásba esett, mikor felemlegette Bellatrixet. Hogy felemlegette, és ahogy. Nagyot sóhajtva lépett be a helyiségbe, és gondolatai közepette el is felejtett felnézni talál-e bent valakit, csak ledobta talárját, és ösztönös mozdulattal nyúlt a whiskys pohár irányába.

    - Igazán? A mai nap margójára ezt tartod megoldásnak? Brávó! - csapta össze tenyerét néhányszor csalódottan a boszorkány, előlépve a félhomályból. Perselus nem volt hozzászokva efféle számonkéréshez, legfőképpen ahhoz nem, hogy megmondják mikor mit és hogyan csináljon. Felpaprikázva ugyan, de nyugalmat erőltetve magára fordult a boszorkány irányába egyik kezével nyakát masszírozva, hátha ettől szétterül testében a nyugalom.

    - Riel. Tudod, hogy sajnálom. Tudod, hogy mindent megbántam ahogy kimondtam. Tudod azt is, hogy nem szándékos volt, és mivel ismersz, tudod, hogy hányszor téptem magam szét emiatt a mai napon. Nem hibáztathatsz és gyűlölhetsz örökké. Bocsánatot kértem. Szeretlek. Ha tehetném semmissé tenném a mai napot, de nem tudom. Térden állva viszont nem fogok könyörögni senki bocsánatáért, amennyiben erre vársz.. - mondta a végét már szinte erőltetett magabiztossággal a professzor. Bárki mással szemben tökéletes karizmával és bizonyossággal ejtette volna ki a szavakat, a boszorkány smaragd íriszei tüzében viszont még az ő hangja is meg-megremegett néhol. Gyenge volt. Ő volt a gyengesége és ereje egyaránt. Ez a most dühtől és megvetéstől izzó szempár volt a mindene, és ezt a nő is nagyon jól tudta. Egyedül azt remélte csak, hogy nem használja ki vele szemben soha, mert tökéletesen védtelenül áll előttük valahányszor csak ráemeli tekintetét a boszorkány.

    - Nem vártam hasonlót, Perselus. Csupán azt sem, hogy ez valaha megtörténhet. Mármint.. tényleg? Bocsánatot könnyebb kérni mint engedélyt, de ez nem az a kategória, te is nagyon jól tudod. Hogy tehetted? Annak ellenére, hogy tudod milyen éle van szavaidnak akkor is, ha nem a másik legféltettebb és fájóbb titkait emlegeted fel, nem még így. - csóválta csalódottan fejét a boszorkány, és fordított hátat a sötét szemeknek amik minduntalan csak megbánásról tanúskodtak előtte. - Nem volt hozzá jogod. - tette még hozzá a nő miközben hasa előtt összekulcsolta karjait. Perselusnak nem kerülte el tekintetét a mozdulat, ám betudta a feltépett emlékek miatti ösztönös reflexnek.  Töltött a pohárba egy kis whiskyt, már csak puszta lázadásból is. És bár csak kezében tartotta azt, bele nem tervezett kortyolni, mégis elégedettséggel töltötte el, hogy ő döntött így, senki nem utasította rá.

    - Nem tudom mit vársz tőlem, Riel. Mondd meg, és megteszem. Én már belefáradtam a játszmákba, csak nyugalmat szeretnék. Nyugalmat, veled. Nem fogok találgatózni vajon épp mi járhat a fejedben, és őszintén nem is akarok. Belefáradtam az álarcok folyamatos elemezgetésébe, a hazugságokba és a bizonytalanságba. - lögybölte meg kicsit hanyagul a kezében lévő folyadékot a férfi, ami a mozdulatra örömtáncot járt a pohár oldalán.

    - Tudod mit vártam volna tőled? Hogy ha én nem hazudok, akkor ne hazudj te sem. Egyenességet vártam tőled. Azt vártam tőled, hogy, ha bánt valami, akkor mondd el. Oszd meg velem a fájdalmad, dühöd, csalódottságot, és ne nekem támadva lökj el magadtól olyan messzire, amennyire csak tudsz. - fordult vissza a varázsló felé a nő, immár vörös, sírásról árulkodó szemekkel. - Tudod mit vártam volna még? Azt, hogy, ha kapok egy halálos fenyegetést a tulajdon apámtól, aki köztudottan az egyik legnagyobb szadisra barom kerek e világon, megosztod velem! Megosztod félelmeidet és, amikor engem kerít hatalmába a rettegés ott leszel, hogy megnyugtass, és bizonyosságot adj afelől, hogy ketten legyőzzük. Ketten legyőzünk mindent.. - itt csuklott el a nő hangja, majd szája elé kapva kezét rohant  a mosdóba, ismét. Valószínűleg az egész napos ideg és stressz sem tett jót a gyomra nyugalmának, így nem gondolta, hogy Perselus előtt lebukott volna, ám mégis egyre bűnösebbnek érezte magát, hogy nem mond semmit a varázslónak a nyilvánvalóról.

    Piton várt néhány percet, ám a boszorkány továbbra sem került elő, így néhány halk kopogás után óvatosan benyitott a mosdóhelyiségbe.

    - Riel, drágám.. - guggolt oda a boszorkány mellé, aki még mindig a wc csészét ölelgette idő közben eleredt könnyekkel. Kisimította haját az arcából, majd ölelésébe húzta a közelségétől már zokogó nőt. - Minden rendben lesz, Riel. Együtt megoldunk mindent. Nem hagyom, hogy bántódásod essék, soha. Ha kell befagyasztom az egész poklot és borítom lángokba a mennyországot, de neked soha, soha többet nem eshet bántódásod kedvesem. - simogatta egyre csak a nő haját, aki megnyugodni látszott karjai közt végre.

    Riel a férfi izmos mellkasának dőlve és csodás baritonján hallgatva megnyugtató szavait szépen lassan kezdte elhinni, hogy van még kiút ebből az egész szörnyűségből, de egyre csak mardosta a bűntudat a még mindig visszatartott információ miatt.

    - Perselus, én ma.. nem voltam jól. - kezdett bele erőtlen hangon a nő.

    - Igen, azt akartam is kérdezni, hogy miért voltál a gyengélkedőn. Minerva elkotyogta. A miértet viszont rád bízta. - mondta enyhe éllel hangjában a férfi, ám Riel tudta, ez most nem neki szólt.

    - Perselus.. - kezdett bele a nő, de nem akaródzott kimondani a további szavakat. A férfi látta mennyire küzd a nő saját testével, hogy engedelmeskedjen. Bátorítóan rámosolygott azzal a jégsapkákat is azonnal felolvasztó mosollyal, amit csak a boszorkánynak tartogatott, majd lágyan megsimogatta annak arcát. A nő viszonozta a mosolyt, s mint kölyök macska simult bele a varázsló érintésébe.

    - ..várandós vagyok. Gyermeket várok. Tőled. - szemét lehajtva várta az ítéletet a nő. Őszintén, fogalma sem volt arról hogyan fog reagálni a varázsló a hírre, és valóban tartott is tőle.

    A férfi megfeszült ültében, mint akinek tőrt döftek hátába, és teljes némaságba burkolózott. Mire a nő felnézett, Perselus meredten nézett maga elé, egyenest a nő hasára, és záporoztak könnyei. Megbabonázva nézte a nő hasát, aki idő közben köré fonta védelmezőn karjait. Félt. Nem a férfitól. Attól, hogy nem akarja az apró kis életet, amit magában hordoz. Bár teljesen biztos volt benne, hogy egyedül is végigcsinálná az egészet akkor is, ha a varázsló hátat fordítana neki.

    A varázsló óvatosan felemelte erektől duzzadó kézfejét és szinte őrjítő lassúsággal nyúlt a nő olyannyira féltett testrésze felé. A boszorkány érdeklődve figyelte a mozdulatot, ám még nem tudta, hogy szorosabban fonja körbe karját, vagy engedjen utat a férfi érintésének. Perselus olyan finomsággal terelgette a nő kezeit odébb annak hasáról, hogy szinte hozzá sem ért, a nő teste félelmei ellenére azonnal reagált a varázsló érintésre. Óvatosan végighúzta egyetlen ujját a boszorkány hasát borító szöveten, az engedelmesen szétnyílva utat engedve a varázsló kezeinek. A nő egyre jobban feszengett a hirtelen jött figyelemtől, ám mielőtt bármit tehetett volna, a férfi ráhelyezte tenyerét a boszorkány immáron csupasz bőrére. Olyan csodálatos melegség és nyugalom árasztotta el Perselus érintésére, mint még életében soha. Bőre bizsergett, szinte életre kelt a meleget árasztó tenyér alatt, majd mire felocsúdott egy egész kis virágoskert kezdett kibontakozni a bizsergő bőrfelületen. Olyan káprázatos illúzió volt ez, és olyan nyugodt. Perselus tudta a legszebb varázslatokat létrehozni. Köze lehetett ahhoz, hogy miken ment át. Elvégre aki megtapasztalta már a sötétséget tudja csak igazán értékelni a fényt.

-Riel Grey.. életem, lelkem, testem, minden egyes varázslatom és tudományom a tiéd. Ha életemmel, vagy halálommal megvédelmezhetlek benneteket, megteszem. S majd boldogan hullok porba mellőletek, ha eljött az időm, addig is minden erőmmel védelmezve titeket. A legnagyobb fényt gyújtottátok sötét, átkokkal és démonokkal teli éjszakámban, és én esküszöm: bármi áron megvédem ezt a ragyogást mi bearanyozza életem. Köszönöm, Riel.. - csuklott el a férfi hangja, s ölelte magához olyan szorosan a nőt, ahogy erejéből csak tellett.

S az illúzió megszűnésével, ez a két, világ életében tévúton járt lélek, itt a mosdó előtti hideg kövön, kisírt szemekkel, egymás karjaiba görcsösen kapaszkodva vált családdá.