Vulnera Sanentur

3.

Roxfort

    -Á, a méltán híres Riel Grey! Tudtam, hogy elfogadja a meghívásunkat! Nagy-nagy örömömre szolgál, hogy itt üdvözölhetem tanáraink között a nőt, aki megmentette a mi méregzsákunk életét! - fogadta kitörő örömmel Mcgalagony igazgató a jövevényt.

    -Nem dicséret reményében tettem igazgatónő, és megállapodtunk, hogy ezt nem tudhatja meg soha, senki. Legfőképpen ő nem. - húzta össze zöld szemeit a lány. Kicsit sem volt elragadtatva ettől a fogadtatástól. Jobb szeretett volna csendben elvonulni a lakosztályába, és nem a múltról fecsegni, főleg, ha az olyan dolog, ami közel áll a szívéhez.

    -Hát persze, Grey professzor!- legyintett egyet Mcgalagony szórakozottan. - Minden esetre reméltem azért még egyszer megköszönhetem önnek amit tett. Nem volt veszélytelen, főleg úgy, hogy a nagyúr árgus szemekkel figyelt mindent.

    -Az én beleszólásom a történésekbe vajmi keveset jelentett. Az oroszlán részét Piton és az Arany trió csinálta végig. Egyszerűen csak nem hagyhattam, hogy megtörténjen az, aminek még nincs itt az ideje. Nem szolgált rá, hogy ilyen alattomos módon végezzenek vele, és jókor voltam jó helyen. - Riel a talárja ujjával babrált, szeretett volna már túl lenni igazán ezeken a kötelező körökön.

    Mcgalagony odalépett a boszorkányhoz, és két kezébe fogta a lányét, Riel meg mert volna esküdni, hogy könnyeket látott az idős hölgy szemében.

    -Hát persze, Miss Grey. Ha ön ragaszkodik ehhez a meséhez, ki vagyok én, hogy megcáfoljam? Én csak meg szerettem volna köszönni. Épp elég életet vesztettünk el a nagy csata alatt. A tonnányi gyászban, ön hozott nekünk fénysugarat, a bájitallal amit kifejlesztett. Ha jól tudom az ő életét is azzal mentette meg.

    -Bárki megtette volna igazgatónő. A különbség csak annyi köztünk, hogy én meg is tudtam. - húzta ki a lány óvatosan az idős boszorkány kezei közül sajátját. Nem érezte helyénvalónak, hogy hálálkodjanak azért amit tett. Megtehette, ezért megtette. Mindig szeretett segíteni másokon. De csak csendben, a háttérből.

    -Miss Grey, kérem szólítson Minervának.

    -Rendben. Minerva, köszönöm a szívélyes fogadtatást, de most visszavonulnék a lakrészembe, hogy berendezkedhessek az elkövetkezendő időszakra. - fordult meg a lány, sietősen az ajtó felé vette az irányt. Mikor már keze a kilincsen volt, s az ajtó félig nyitva, az igazgatónő a válla fölött visszaszólt még:

    -Miss Grey!

    -Csak Riel. - fordult vissza a lány is egy pillanatra kedves mosollyal az arcán.

    -Riel. Őzsuta még mindig, ugye? - Kérdezte pimaszul a nő.

Riel nem válaszolt. Visszafordult az ajtóhoz és kisétált rajta, majd egy házimanóval a lakrésze felé vette az irányt.

    Felzaklatta a nő. Túl sokat tud. Riel fejében megfordult, hogy egy felejtés átkot szórhatna az igazgatóra, de gyorsan el is vetette az ötletet. Ha valakiben, hát benne meg kell bíznia.

    A lakosztálya nem volt hivalkodó, nem szerette a fényűzést, inkább az otthonosság híve volt, az pedig a legapróbb dolgokban rejlett, nem pedig egy aranyozott baldachinos ágyban. Nem is volt olyan fekhelye. Szerény körülményeket teremtett magának. A kandallóban ropogott a tűz, ami bármilyen más helyzetben megnyugtatta volna, most viszont túl zaklatott volt hozzá. Elhatározta, hogy jár egyet a Roxfort területén amíg nem ismerik a diákok. Egy nap nyugta még lesz így tőlük, és felmérheti a terepet mennyivel lettek pimaszabbak az évek alatt. Na nem mintha sok időt szeretett volna rájuk szánni, csupán éppen annyit, hogy átvágjon közöttük az udvaron, amíg kiér a tiltott rengeteg szélére.

    A diákok, legnagyobb meglepődésére egészen fegyelmezettek voltak. Valószínűleg még nem heverték ki a harcot, mindenkit sok gyász ért. Ha nem rokonát, akkor diáktársát vesztette el, ha nem diáktársat, akkor tanárát. Nem volt olyan boszorkány vagy varázsló a Roxfortban akinek ne lettek volna veszteségei. Hogy is lehetnének felhőtlenül boldogok, hiszen alig pár hónapja történt az egész.

    Nem sok figyelmet fordított rá a diáksereg, hála Merlinnek. Gyorsan átslisszolt közöttük, és már úton is volt egy szimpatikus sziklára a rengeteg szélén. Szeretett az erdő szélén ücsörögni. Még pont hallotta a külvilág zaját, de tudta, bármikor elmenekülhet, ha sok lenne belőle. Szerette ezt a fajta biztonságot. Nem volt az az igazi magányos farkas típus, de azt már rég be kellett vallania magának, hogy a társas kapcsolatokkal sincsen túl sok sikere.

    Odaért a kőhalomhoz, elnyúlt rajta. Hátára feküdt, egyik karját nyaka alá tette a kényelem reményében, nem túl sok sikerrel, de nem zavarta. Nézte a felhőket, a madarakat amik átszelték az végtelen égboltot. Hallgatta az önfeledt csicsergésüket. Pont ez kellett most neki.