Vulnera Sanentur

33.

Perselus hosszas évődés után döntött. Nem tudta mit fog találni, és azt sem, hogy mi lesz az után. Egyedül annyit tudott, hogy mennie kell. Addig kell űznie a boszorkányt, amíg meg nem találja, és nem fogja őt teljes biztonságban tudni éltében, vagy holtában. Nem ringatta magát hamis képzetekbe. Számba vette, hogy az is lehetséges: a boszorkány már nem él. A gondolatra ugyan megfacsarodott a szíve, mégis a büszkesége nem engedte összetörni ismét. Minden egyes alkalommal, minden egyes lelki trauma és árulás után acélozottabban tért vissza a egója, hogy ne tudják ismét darabokra zúzni a férfit. Mégis minden alkalommal újból és újból elbukott mikor Riel Grey betoppant az életébe. Továbbra is a Roxfort előtt ácsorgott tétován mint egy túlságosan nagyra nőtt árnyék. Csalódottsága és szomorúsága úgy sütött belőle, hogy szinte felperzselte a cipője körül hajlongó fűszálakat. Ugyan volt fogalma róla, hogy hol keresse Rielt, mégis félt elindulni. Félt attól, hogy mit fog találni. A fejében lejátszódott ezer meg ezer forgatókönyv közül csupán egy tucat volt ami kedvezett is nekik, legalábbis túlélte a boszorkány és ezt bizony túlságosan kevésnek találta. Lelke mélyén pontosan tudta, hogy mit fog majd találni, ezért volt annyira kiborulva akkor, mikor nyomban nem tudott a nő után menni. Csak remélni tudta, hogy a nő olyan fondorlatos tervet eszelt ki, amivel megvédi magát a gyermekükkel együtt, a remény viszont túl nagy luxusnak számított ezekben a sötét percekben. Mélyet szippantott az éjszaka sötétjéből, hátha lejjebb tudja csitítani ismételten zakatoló szívét, majd pálcáját kezében szorongatva indult el a Grey birtokra.

Nem volt nagy ház, amit Frederic magáénak tudhatott. Az egykor otthonosság képét keltő épület most félelmetes sötétségbe burkolózott, amit a varázsló sem tudott megfejteni. Karjai lúdbőrözni kezdtek ahogy egyre közelebb igyekezett a harmatos fűben, ami tökéletesen elnyelte léptei zaját. Vadmacskaként próbálta becserkészni az elhagyatottnak tűnő épületet. Érezte, hogy mozgolódás van odabent ugyanúgy, mint a bejárat közelében. Frederic bebiztosította magát. Pálcája hű barátként harcra készen feszült bele tenyerébe és várta, hogy teljesíthesse gazdája parancsait. Piton óvatosan közeledett, egyre közelebbről érezte a csatlósokat, így a ház sarkától óvatosan nézett ki az ajtó irányába. Ketten álltak ott, vitatkoztak. Csuklyájuk fejükbe volt húzva egyedül annyit tudott megállapítani hogy férfiak.

- Elment az esze.. - súgta zaklatottan az egyik csuklyás a másiknak. Láthatóan félt, bár ez nem volt meglepő. Frederic tudott meggyőző lenni.

- Csssst! Még meghallja..! - csitította halkan a másik közben gyorsan körbe kémlelt nem-e hallotta őket valaki. - Ha így folytatod minket is meg fog ölni.

- Idővel mindenképp meg fog..hát nem érted? a kérdés csak az, hogy mikor. Szökjünk el! Hagyjuk itt! Neki már úgy is mindegy..- mondata végén mintha halvány sajnálkozást vélt volna felfedezni Piton a halálfaló hangjában. Ugyan jelen pillanatban teljesen ártalmatlannak tűntek, nem engedhette őket futni. Nem akarta, hogy még több vér tapadjon kezéhez mint amennyi ténylegesen szükséges így a fal takarásából elkábította csak a két ajtónállót, akik aléltan csúsztak végig a fal mellett míg nem halk puffanással jelezték, hogy földet értek. 

Ahogy közelebb osont az ajtóhoz már tisztán érezte a nő jelenlétét. Néhány méterrel odébb sötét foltot látott éktelenkedni a holdfény világította zöld gyepen. Végig simított a sötét, ragacsos folyadékon, azonnal tudta: Riel vére az. Túl sok vér. Rögtön bevillant a kétségbeejtő emlékkép, amikor Bellatrix hosszú évekkel ezelőtt kínozta a boszorkányt. Szíve eszeveszett tempóban kezdte pumpálni a vérét szét a szervezetében, hogy minden porcikája és sejtje készen legyen a megtorlásra, ami ébredezett a varázslóban.