Vulnera Sanentur

14.

    Riel

    Ahogy teltek-múltak a napok, a boszorkány úgy kezdett egyre jobban veszteni erejéből. Az amúgy is sovány test szinte csonttá sorvadt el. Bőre,  haja ragyogása tovatűnt a szoba szürkeségében, és még mindig csak várta a halál megváltó csókját, a plafont bámulva. Annyira lelassultak életfunkciói, hogy szinte levegőt is alig vett. Monoton pislogásából lehetett egyedül leszűrni azt, hogy még életben van.

    Kedves hallucinációk gyötörték napok óta, egy életről, ami soha nem lehetett az övé. Majd egy újabb, eddig nem látott kép jelent meg ami minduntalan az elméjébe férkőzött ezzel újabb és újabb könnycseppeket facsarva ki a szinte már teljesen kiszáradt testből.

Fekete hajú kisfiú kapaszkodott erősen a boszorkány gyönge kezébe, és nézett olyan szomorúan gyönyörű éjfekete íriszeivel, hogy a nő úgy érezte lelkébe lát. Riel leguggolt a fiúhoz s próbálta karjaiba zárni az apró testet, de bármikor megpróbálkozott a mozdulattal, a gyermek elillant a széllel, s a nő újból és újból megsemmisült kudarcba fulladt próbálkozásaitól.

    - Perselus..- suttogta elhaló, a napok óta tartó némaságtól rekedtes hangján. Majd megpróbált lekecmeregni az ágyról. Miután leküzdötte az étel-ital és mozgás hiányából adódó szédülést, lassú ingatag léptekkel megindult a fürdőszobája felé, hogy napok óta először szembe nézhessen magával. A falak támogatásával végül sikeresen belépett a fürdőhelyiségbe, vékony karjain megtámaszkodva megpihent a mosdókagyló szélén, mielőtt felnézett volna a tükörképébe. Elborzadt magától, ahogy megpillantotta a látványt, majd nem tudott már tovább uralkodni a szervezetén, és gyomortartalmát keserves köhögések közepette kiadta a mosdókagylóba. Érezte, ahogy kezd elsötétülni minden, összekuporodott a fürdőszoba kövén, és hagyta, hogy magával ragadja a sötétség.

    Mikor felébredt, puha ágyban találta magát, émelygése megszűnt. Összetéveszthetetlen gyógynövényillat kúszott az orrába, és ismerős dörmögést hallott az ajtó túloldaláról. Ereje nem volt tovább ébren maradni, de most már valamivel nyugodtabban adta át magát az álmok világának.

Perselus

    A varázsló akárhogy kutatott emlékei között, egyszerűen nem találta a titok nyitját. A boszorkány úgy látszik jobban értett a titkolózáshoz, mint valaha is gondolni merte. Dühös volt a nőre, nem értette mi olyat tehetett, amivel nem mer a szeme elé kerülni, úgy, hogy az ő múltja sem volt feddhetetlen. Sőt. Mi olyan szörnyűséget tehetett ami rosszabb egy gyilkosságnál és nem mer egy volt halálfaló, egy szörnyű és még annál is borzalmasabb dolgokat elkövetett varázsló szemébe nézni? Annyi mindennel próbálkozott már. Különféle bájitalokat fejlesztett, hogy még intenzívebben élhesse meg az emlékeket amiket visszakapott a nőtől. A merengőt legjobb barátjává fogadta, és Albus összes emlékét megnézte a lányról. Ezerszer és még annál is többször játszotta le magában a momentumokat de egyszerűen nem jutott velük dűlőre. -Mit titkolsz Riel Grey?- Tette fel magának sokszázadjára a kérdést, hátha valaki végre megválaszolja neki a semmiből.

    Még mindig haragudott amiért ennyire rászedték. Ugyan a boszorkány mint kiderült csak közvetve vett részt a műveletben, de akkor sem fedte fel magát, pedig sok-sok évvel ezelőtt is megtehette volna. Ahogy ismeri, valamit úgy is kitalált volna, hogy megtörje az átkot, és visszaadhassa az emlékeit.

    Bár az alkoholt már egy porcikája sem kívánta azok után, hogy fény derült az őt kísértő homály kilétére, mégis hálás volt McGalagonynak, hogy adott neki haladékot a tanítás alól, ha már elkergette azt a nőt aki helyettesíthette volna. Nem tudott volna figyelni a tanári teendőire, félmunkát pedig gyűlölt végezni. Fényt akart deríteni a teljes igazságra mihamarabb, és az teljesen biztos volt, hogy a nőnek esze ágában sincs magától elmondani azt. Íróasztala fölött görnyedve szemét megdörgölve éppen csak belehajtotta volna arcát tenyerébe, hogy megpihenhessen, mikor dörömböltek az ajtaján.

    Lusta pillantásokat vetett az ajtó irányába, reménykedett, hogy elmegy, akárki legyen is az, most igazán nem volt szüksége a társas interakciókra.

    - Perselus, nyissa ki! Rielről van szó! - hallotta az igazgatónő riadt hangját a túloldalról.

    A varázsló kirúgva maga alól a széket rontott az ajtó irányába, hogy beengedje az idegesen toporgó Minervát. Kérdőn nézett a nőre amint beinvitálta azt.

    - Perselus, azt hiszem baj van. Egy patrónus jelent meg az imént az irodámban. Őzsuta volt, és nem a magáé. Riel segítséget kér. És a Roxfortban nem maradnak magukra azok, akik segítséget kérnek. Azonnal indulnunk kell. Fogja meg a karom. -

    Perselus rémült tekintettel, de habozás nélkül helyezte rá az idős boszorkáéra a kezét, a következő pillanatban pedig már fura szagoktól bűzlő szűkös kis lakásban találták magukat.

    McGalagony rémülten kapkodta jobbra-balra a fejét a szörnyű körülmények láttán, azonnal meg kell találniuk a nőt, mielőtt túl késő lesz.

    Piton a bűz irányába indult el keresni talárja egyik ujjával takarva szaglószervét. Mikor meglátta az ajtó mögül kilógó vékonyka kezet, lassú léptekkel indult meg a fürdőszoba irányába. Különös deja vu érzés járta át ismét. Hasonló volt ahogy Lilyre rátalált azon a bizonyos éjszakán. Teste minden porcikája reszketett, ahogy belépett a mosdóhelyiségbe és meglátta a földön élettelenül fekvő boszorkányt. Azonnal felnyalábolta a hideg kőről, szoros ölelésébe fonva a nőt. -Mit tettél..? - kérdezte inkább magától a férfi, mint a boszorkánytól.

    - Per..se..- próbált életjelet adni a nő, több kevesebb sikerrel, majd mint aki elfáradt a szófoszlány kiejtése közben, ismét beleájult a férfi karjaiba.

    - Nincs sok időnk. - nézett határozottan az idő közben betoppanó igazgatónőre. Aki csak bólintott, és már nyúlt is a férfi karja után, hogy időben a gyengélkedőre érjenek a boszorkánnyal.