Vulnera Sanentur

31.

- Szinte már el is felejtettem milyen érzés ez. - húzta vértől gyöngyöző öklét szájához, hogy lenyalhassa onnan lánya előbuggyanó vérét, aki épp úgy feküdt a padlón mint annyi évvel ez előtt. Éppenhogy csak a tekintete volt más a nőnek. Sokkal dacosabb, sokkal magabiztosabb fúria nézett rá a vérfoltos talajról. Szinte már el is hitte, hogy valóban képes lenne komolyabban ártani neki. Neki, a tulajdon apjának.

- Engem megölhetsz Frederic, de soha nem fogsz győzni. - címezte keserédes szavait apjának a nő. - Soha nem leszel boldog, vagy elégedett. És tudod miért? - kisebb várakozással teli szünet után letörölte szája sarkából csordogáló vérét, és tekintetét mélyen a varázslóéba fúrta. - ..romlott vagy, Frederic. Bár tested hűen őrzi vonásaid, a lelked réges régen rohadásnak indult, és ezt a fajta rútságot nem gyógyíthatja be semmi. - utolsó szavait szinte harapta a levegőbe a nő, ahogy mondókája közben egyre közelebb és közelebb araszolt apjához. Nem félt tőle. Ó, nem. Azok az idők rég eljártak a fejük fölött. A félelemnek és sötétségnek olyan mélységei gyűrték már maga alá, hogy elég edzettnek érezte magát az apjával szemben.

- Pimasz kis pondró vagy te, Riel. Pimasz, és borzalmasan naiv. - szegezte komótos mozdulattal pálcáját a varázsló a nőre. - Tudom, hogy erős vagy. Erősebb mint voltál egykor. Akkor talán még magam alá tudtalak volna gyűrni az erőmmel, de tisztán érzem hogy az túlnőtt rajtam. Erővel nem győzhetlek le. - huncut félmosolyra húzta a száját a férfi, miközben a nő számára ismeretlen motívumokat rajzolt pálcájával a levegőbe. -.. de ki is szeretné annyira elsietni a dolgot? - mire a férfi befejezte művét, két hű csatlósa már a nő karjait szorongatták annak háta mögött. A nő hallotta, ahogy mögé hoppanálnak, ám még nem látta elérkezettnek az időt a támadásra. Érezte, hogy valami formálódik, alakul a sötétben a beleszólásuk nélkül. Különös bizsergés cirógatta a nő gerincét, egy erő formálódott s gerjesztette magát egybefonódva a szoba sötétjével. A varázsló láthatóan nem érzékelte az árnyak mozgolódását, csak a nőre fókuszált mintha bármelyik pillanatban halálos átkot szórhatna rá úgy is, hogy megfosztották pálcájától, és kezei gúzsba vannak kötve a háta mögött.

- Fiúk..- szólt negédesen a férfi a két gorillájának. -.. puhítsátok meg a kis méregzsákot, addig én előkészülök a meglepetésemmel. - mosolygott a nő felé és az bármennyire szeretett volna még az utolsó utáni pillanatban is valami emberit felfedezni az apjában, nem sikerült neki. A varázsló elhagyta a félhomályos helyiséget, ezzel csatlósaira bízva a nőt. Tudta, hogy nem fogják megölni, ahhoz mindenképp túl gyengék voltak, viszont az, hogy egy kis engedelmességre bírják benne volt a két exauror vérében. Nem is kellett sokat várni az első ütésre, amitől a földre került ismét a boszorkány. Mire felocsúdott már a szoba közepén egy ócska székhez volt rögzítve minden végtagjával együtt. Anyja fésülködős asztalán hosszú fekete bőrdarab volt kiterítve, benne már jól ismert szerszámok sorakoztak. Vallatásokhoz sem használták mindet kegyetlenségük miatt Riel viszont biztos volt benne, hogy őt nem áll szándékukban kímélni a volt rendfenntartóknak. Ugyanazt az elborult elmét és sötétséget vélte felfedezni tekintetükben, mint az apjáéban. Bár külsejükben tökéletesen eltérőek voltak, a belső tulajdonságaik és mozdulataik akár a sziámiké, úgy egyeztek. Míg az egyik alacsony zömök testalkattal volt megáldva, a másik hosszú vékony volt. A zömöknek hosszú ritkás fekete haja hátán összekötve libegett egy-egy hirtelen mozdulatnál miközben szorgoskodott a szerszámok rendezgetésével. A másiknak rövidre nyírtan katonás rendben álltak égnek feje tetején a hajszálak, és jellegtelen arcán ülő szúrós szürke tekintettel tartotta szem előtt a boszorkányt. Riel megnedvesítette idő közben elsivatagosodott ajkait, és óvatos mozdulatokkal próbált egy kis vért juttatni végtagjaiba, ezzel együtt meglazítani béklyóit.