Vulnera Sanentur

21.

      

Rielnek borzalmas előérzete támadt. Szűnni nem akaró gondolatok gyötörték egy apáról. Egy apáról, aki valaha az övé volt, de tettei miatt megtagadta magától. Sokkal korábban meg kellett volna ezt lépnie.  Akkor talán teljesen máshogy alakult volna az életük. Perselussal túl sok közös volt bennük. Így az idegbeteg, szadista apa sem hiányozhatott a képből. A különbség csak annyi volt, hogy míg Perselus sebekkel borított testét Rielnek kellett meggyógyítania, a sajátjával is magának kellett megküzdenie. A boszorkány elkalandozott mi lett volna, ha anyja nem hal bele a szülésbe, és nem gyűlöli meg miatta egy életre az apja. Mi lett volna, ha nem abban nő fel gyerekkora óta, hogy egy szemérmetlen gyilkos. Mi lett volna, ha szeretetet is kapott volna nem csak maró, gúnyos szavakat, pofonokat, veréseket és gyűlöletet. Talán, ha valaha egy kicsit is szerette volna, nem taszította volna a nagyúr lábai elé az első adandó alkalommal, hanem megpróbálta volna elrejteni előle. Megpróbálta volna megvédeni a gonosz erőktől, nem pedig felajánlani neki és jutalmat várni érte cserébe. A gondolatra egyből elkezdte marni a boszorkány torkát a felgyülemlett gyomorsav, és nagyokat nyelve kellett visszaszorítania apja emlékére keletkezett hányingerét.

Perselus mikor belépett a helyiségbe a nő válla felett hátra nézett rá, és kedves mosollyal köszöntötte. Pont jókor érkezett, hogy mardosó gondolatai közül kiszakítsa. Mikor az ablak előtt magához vonta, és együtt néztek a távolba minden gondolata magára hagyta és csak a férfi gyógynövényes nyugtató illata volt ami körbeölelte. Nem sokáig tudott ebbe a nyugalommal teli némaságba burkolózni. Perselus gyorsan tovább állt és pergameneket kezdett rendezgetni az asztalán. A nő néha oda-oda pillantva csodálta a gyertyafényben megvilágított vonásait a férfinak. Robusztus volt, és arca olyan szigort árasztott amikor koncentrált, hogy nem csoda, ha annyian tartottak vagy éppen egyenesen rettegtek tőle. Ők nem tudják azt, amit a nő már réges-rég óta. Őszintén, nem is bánja, hogy a világ egyik, ha nem az egyetlen leggyönyörűbben ragyogó gyémántja csak neki mutatja meg a fényét, senki másnak. Forró teával telt bögréje takarásában mosolygott egyet, majd óvatosan belekortyolt a gőzölgő folyadékba s fordult vissza az ablak irányába, hogy ismét elmélyedjen elméje útvesztőjében.

Nem tudja mióta állhatott már az ablakon kifele bámulva. Perselus gondterhelt sóhaja szakította ki gondolatai közül a boszorkányt. Mikor hátra nézett, a varázsló épp mutató és hüvelyk ujjával dörzsölte markáns orrnyergét, majd tért át fáradt szemeire és tenyerébe temette arcát egyfajta pihentetésképpen.

- Azt hiszem itt az ideje feladni a gyerekek kínzására tett kísérleted, és talán mennünk kellene pihenni nekünk is. - lépett Perselus mögé a boszorkány, s kezdte masszírozni a varázsló széles vállait.

- Már végeztem, Kedves. - fejét hátra hajtotta, hogy szembe találhassa magát a nővel, aki erre a varázsló homlokát kezdte simogatni, majd rakoncátlan haját rendezgette szórakozottan. -Ne gondold, hogy attól még mert az életem végre teljes, a diákokkal el fogok puhulni. Az ember egy pillanatra nem figyel és már csak arra ocsúdik fel, hogy szerelmi bánatban kell tanácsot adni, vagy segíteni kell nekik ruhát választani a bálra. Merlinre, nem vagyok én az apjuk! - megborzongott a férfi, egy kicsit rá is játszott. Riel kuncogott a férfi komoly problémáin. Finom csókot lehelt homlokára, majd ellépve tőle hagyta hogy kinyújtóztassa magát a varázsló a székben. Riel a fürdő felé vette az irányt. Direkt nem szólt a férfinak. Kíváncsi volt vajon lesz-e bátorsága utána menni, de nem telt bele sok időbe és megnyugtató karokat érzett maga körül a zuhany alatt.

- Azt gondoltam ettől nagyobb távolságtartás lesz köztünk a kapcsolatunk kezdetén.- fordult a férfi felé a nő cinkos mosollyal az arcán.

- Hm, gondoltam rá, hogy több teret hagyok neked eleinte amíg beilleszkedsz a közös életbe..- gondolkodott el látványosan a varázsló. - ..de aztán elindultál fürödni. Remélem nem gondolod, hogy egy valamire való férfi ki tud hagyni egy ilyen ziccert. - tárta szét tanácstalanul karját a varázsló. A nő belenevetett a férfi széles szálkás mellkasába, majd kuncogva csókot nyomott ajkára. A víz mint védőburok ölelte őket körbe amíg felfedezték egymás testének minden egyes milliméterét és hintettek csókot az összes múlt hagyta hegre és sebesülésre, hogy aztán egymás karjaiban térjenek nyugovóra.

- Riel.. - szólította meg a férfi a mellkasán egyre egyenletesebben szuszogó nőt.

- Hm? - kérdezte a boszorkány de nem volt benne biztos hogy azt még hallani fogja mit mond a varázsló, olyan fáradtság telepedett rá minden egyes porcikájára.

- Nem tudod elképzelni sem mennyire boldog vagyok melletted. Mégis úgy érzem nem szolgáltam rá erre. - mondta Perselus miközben a nő egyik hajtincsét tekergette az ujjai között.

- Mert nem szolgáltunk rá, Perselus. Rossz dolgokat tettünk. Jó és rossz emberekkel egyaránt. - morogta félálomban a boszorkány. - Még sem büntethetjük magunkat örökké. Megteszi a sors helyettünk, ha úgy gondolja nem szenvedtünk még eleget. Addig is, emlékszel még arra a mugli mondásra, amit első nap vágtam dühömben a fejedhez? ("Ha adnak fogadd el, ha ütnek, szaladj el!")

- Hogy is felejthetném el.. - kuncogott a férfi magában az emléket felidézve, majd egy utolsó csókot nyomott a boszorkány feje búbjára. Nem sokra rá egymás illatától és közelségétől eltelve édes álomba merültek.