Vulnera Sanentur

23.

Perselus amint kimondta azokat a szavakat kezdte érezni a dolgok súlyát. Nem értette mi történhetett vele abban a pillanatban, miért volt olyan mérhetetlenül dühös a nőre, hiszen nem az ő hibája volt ami történt. A bagoly, vagy hogy a szadista apja hajtóvadászatot indított ellenük. Egyszerűen csak ő volt az egyetlen, akin igazán ki tudta tölteni a dühét, és muszáj volt, hogy robbanjon. Legszívesebben a fejét addig verte volna a táblába, amíg vége nem lesz az összes órájának, de meg kellett emberelnie magát, hogy leadja tisztességgel a tananyagokat. A diákok látták rajta, hogy nem járnak jól, amennyiben nincs minden tökéletesen úgy, ahogy a Professzor szeretné, így olyan elővigyázatossággal mozogtak és készítettek el mindent az óráján, hogy Piton szinte példaértékűnek találta azt.

Egész nap a boszorka járt a fejében, és végre, mikor az utolsó diákok is elindultak kifele a teremből, útra is kelhetett, hogy megtalálhassa a teljességgel joggal feldúlt kedvesét. Este volt már. A nap helyét az égen rég felcserélte a hold. Azonnal a lakosztályába ment, hogy mihamarabb karjai közé zárhassa a nőt, és őszintén bocsánatot kérhessen tőle, ám azt nem találta ott. Sem ott, sem a Roxfort falain belül sehol nem érezte jelenlétét jelző jellegzetes levendula illatát a nőnek. Kezdett komolyan aggódni, és csak reménykedett benne, hogy nem vétett akkora hibát, mint ahogy gondolta. Reggel azonnal meg kellett volna mutatnia a nőnek a levelet, de egyszerűen nem tudta. Olyan dühös volt magára, hogy miatta van ez az egész. Az "áruló félvér patkány" miatt, aki oly' sok év szolgálat után még is el tudta árulni a nagyurat. Tökéletesen megértette azt, hogy miért van bajban, és miért akarják a fejét a Voldemorthoz mai napig hű maradt halálfalók, de abba nem gondolt bele, hogy cselekedeteivel Rielt is ismét veszélybe sodorja majd. Végső elkeseredésében intett egyet pálcájával, hogy megidézze patrónusát, s az megmutassa a boszorkányhoz vezető utat.

Az őzsuta az udvart keresztül szelve indult el a rengeteg irányába. Még egyszer visszanézett a varázslóra, majd az éjszakai szellővel együtt eltűnt a sötétségben.

Perselus sietős léptekkel indult lefele a domboldalon. Nem kellett már segítség, hogy tudja hol találja majd a boszorkányt. Innentől már csukott szemmel is eltalált volna hozzá. A nő a megszokott kis sziklacsoporton ücsörgött. Ha nem erőltette volna meg a szemét, nem is látta volna a boszorkányt. Talárjába volt burkolózva, csuklyája fejébe húzva, s élvezte az édes nyugalmat amit a sötétség hozott magával. Ha nem tudta volna pontosan hol keresse, talán simán csak elsétált volna mellette, annyira egybe tudott olvadni az éjszakával. Már csak alig pár lépés választotta el a nőtől, ám megtorpant. Hirtelen nem tudta mivel is kezdhetné mondókáját. Egész nap annyi minden járt a fejében, és annyi mindent tudott volna mondani, most mégis keresnie kellett a szavakat, hogy legalább néhányat ki tudjon nyögni a boszorkány előtt.

- Szóval másokat megvetsz azért, amit te oly' természetességgel művelsz mintha kötelező volna? - a nő hangja halk volt. Nem volt mérges. Csalódott annál inkább. Bár halkan beszélt, más azt hihette volna, magának, a férfi színtisztán értett minden kiejtett szót, és mint tőr vájtak szívébe. Nem is a szavak, inkább az a lemondás, ahogy a nő kiejtette őket ajkán.

- Riel.. - kezdte volna a varázsló szelíd hangon, ám a nő leintette a férfit.

- Őszinteségről, feltétlen és feltételes dolgokról prédikálsz, közben meg McGalagonytól kell megtudnom, hogy baglyot kaptam az apámtól? - fokozatosan emelkedett a nő hangja, miközben egyre jobban dolgozott benne a férfi iránt érzett csalódottsága. Perselusnak láthatóan torkán akadt a szó. Nem számított ilyesfajta árulásra egy barátjának nevezett személytől.

- Téged akartalak megvédeni. - mondta tömören a férfi mire a nő immár vette a fáradtságot és szembe fordult vele.

- Lássuk csak, elhallgatod, hogy baglyot kaptam egy családtagomtól, még, ha az egy szociopata vadállat is. Elhallgattad, hogy halálosan megfenyegettek minket, majd miután én mit sem sejtve erről az egészről, reggel megkerestelek téged, te a szóváltásaink közepette az egyetlen embert aki a világon legtöbbet bántott és legszebb dolgot vette el tőlünk, a gyermekünket, Perselus, ha esetleg elfelejtetted volna: előrébb helyezed és van képed azt mondani, hogy ő másképp, JOBBAN csinálta volna a dolgokat, mint én? Mindezek után pedig mered azt állítani itt állva a szemem előtt, hogy azért tetted mert idézlek: "Téged akartalak megvédeni."? - a boszorkány szemeiben olyan düh tombolt, hogy lassan akár testet is ölthetett volna a burjánzó érzelem.

Perselus itt értette meg igazán valójában mit is tett a boszorkánnyal szemben. Talán attól is jobban fájtak neki ezek a szavak, mintha crucio-val kínozta volna napokon keresztül. Olyan tehetetlennek érezte magát, olyan kicsinek. Olyan halálfalónak. Azoknak voltak ilyen piszkos kis módszereik a másik porig alázására, és most pontosan ezt tette ő is azzal a boszorkánnyal, akit az életénél is jobban szeretett. Egy fokkal nem volt jobb tőlük még most sem, pedig olyan rég óta próbált már szabadulni ettől az átoktól.

Piton lassan közelített a nő felé. A szavakból kifogyva próbálta tettekkel megmutatni fájdalmát és, hogy mennyire megbánta már ezeket a meggondolatlan reggeli mondatait.

A nő hátrált egy lépést, amint észlelte a férfi közeledését.

-Hagyj magamra. Én most.. látni sem bírlak. - mondta szenvtelen hangon a varázslónak. Csak dühtől izzó a méregtől is zöldebb szemei árulkodtak feldúltságáról, semmi egyéb. Ha valamit tanult a halálfalók között hát az érzelmei palástolása volt. Sok helyzetet segített kisebb karcolásokkal átvészelni.

Perselus megfogadta a nő szavait. Megsemmisülten vette lakosztálya felé az irányt, mikor eszébe jutott, hogy mehetne máshova is, máson kitölteni dühét. Nem is sokára már McGalagony irodájának ajtaján dörömbölt. Az idősödő boszorkány éppen a merengőtől lépett hátra mikor rárontott a professzor.

- Mégis mit gondol, Perselus, hogy így rám tör az éjszaka közepén? - kérdezte összehúzott szemekkel a nő.

- Mégis mit gondol, Minerva, hogy belekotnyeleskedik az életembe? - vetette oda a dühtől szinte szétrobbanó állkapoccsal a varázsló. A boszorkány megilletődött egy pillanatra, ám gyorsan visszatért szerepébe.

- Ez nem csak a maga élete, Perselus. Miután Riel a gyengélkedőn zokogott maga miatt, kötelességemnek éreztem tudatni vele, hogy mitől volt ennyire feldúlt, bár joga akkor sem lett volna, hogy olyan dolgokat vágjon a nő fejéhez. Merlinre, mi ütött magába?! Itt van a nagybetűs nő a karjai között végre, és maga hagyja kicsúszni onnan csak mert rossz hírt kapott egyik reggel? Ez a "hagyja kicsúszni" talán mégsem a legjobb kifejezés, inkább tudatosan löki el magától. Miért? - kérdezte felvont szemöldökkel a boszorkány miközben a dühtől kezdett egy ér kidudorodni a homlokán.

- Miattam van, Minerva. Ez is miattam van. És miattam fog szenvedni ismét. Csak mert én voltam, aki a beépülésemmel a nagyúr vesztét okozta. Miattam van az egész.. - temette tenyerébe arcát a férfi.

- Igen, Perselus. Maga miatt szenved most. Szavak juttathatják mennyországba és pokolba is az embert egyaránt. A különbség csak annyi, hogy ki mondja őket, és milyen hangsúllyal. - nézett immáron megértően hatalmas szemeivel a varázslóra. Aki hirtelen nem is értette hogy tud ilyen gyors váltásokban dolgozni a nő mimikája.

- Látni sem akar.. - piszkálta a szőnyeg szélét a cipője orrával a férfi.

- Ó, dehogy nem, Perselus. Dühös magára. Csalódott. Teljességgel jogosan. De attól még az életénél is jobban szereti magát.

- Miért volt a gyengélkedőn? - kezdett tisztulni Perselus tudata és nem értette miért ott futottak össze az igazgatóval.

- Erről már tényleg őt kellene megkérdeznie. - felelte szűkszavúan az igazgatónő, miközben finoman terelgette már kifele az ajtón a hívatlan esti vendégét.

- Minerva, köszönöm. - nézett még vissza válla felett a varázsló. - Látja, idővel mindig megtudja, hogy mikor van szükségem magára. - azzal sietős léptekkel indult most már valóban a lakrésze felé a varázsló.