Vulnera Sanentur

11.

Nem tudni mikor bóbiskolhatott el az ágy mellett ücsörögve, őrizve a boszorkányt, de kellemes cirógatásra ébredt. Az arca azon része amivel feküdt az ágyon még mindig a nő tenyerében nyugodott, szabad részeit viszont mindenhol lágy simítások és érintések fedték le. Óvatosan nyitotta ki szemét milliméterről milliméterre. Nem akarta hogy tova szálljon, ha ez az egész csak az agyában történik.

Homályosan, de látott egy alakot feküdni vele szemben. A férfi gyorsan megdörzsölte szemhéját, hogy tisztuljon a látása. Nem bírta volna ki, ha csak egy álomképet talál a nő hűlt helyén. A homály tisztulni kezdett, majd azon kapta magát, hogy a nő gyönyörű zöld íriszei fúródnak a sajátjába. Nem tudott leolvasni semmilyen érzelmet a boszorkány arcáról, megfeszült ültében, nem tudta milyen reakció lenne a helyes az adott helyzetben.

-

A boszorkány már régen felébredt és nézte a békésen alvó varázslót. Olyan sokat változott az arca az évek leforgása alatt. Az a kisfiús kamaszság már rég tovatűnt, helyébe markáns vonalak léptek, néhol ráncok amik keretezték sokat látott szemeit, és vonásait. Rengeteget változott, mégis ugyanaz a férfi nézett vissza rá. Ezer közül is megismerte volna bármikor a varázslót. Gyönyörű hosszú fekete szempilláit, kicsit mindig borzos haját, telt ajkait, amivel olyan sok szépet duruzsolt a fülébe annak idején. Még a mások szerint túlontúl nagy orrát is imádta. Egyszerűen csak tökéletes volt számára a férfi akkor, és most egyaránt. Nem akarta felébreszteni, még sem bírta ki, hogy ne érintse meg a varázsló sebhelyekkel tarkított arcát.

Annyira óvatosan érintette meg, szinte inkább a levegőt simította végig mint a férfi bőrét, az pár másodperc eltelte után mégis mocorogni kezdett. Egyből reagált az érintésére még akkor is, mikor láthatóan legmélyebb álmát aludta.

-

Fürkészte a nőt, aki olyan rég elvette már minden eszét és ringatta őt édes hazugságokba évtizedeken át, majd sutba dobva minden haragját, sértettségét, büszkeségét és értelmét, hatalmas tenyerével végigsimította a gyönyörű arcot. A boszorkány lehunyt szemmel tűrte az érintést, közben kicsordult egy könnycsepp ami elveszett a férfi keze alatt. A boszorkány finoman kihúzta a még mindig Perselus feje alatt pihenő kezét, majd feltolta magát félig ülő helyzetbe, a mozdulattól a férfi keze lecsúszott arcáról, és végigsimította a nő oldalát.

-Perselus, én.. - kezdte könnyeitől elcsukló hangon a nő, de a férfi csókjával egy szempillantás alatt belefojtotta a szót a boszorkányba. Nem akart most beszélgetni, nem akart semmi mást, csak az oly rég elvesztett szerelmét karjaiban tartani, simogatni, becézgetni. Átadni magát teljesen annak az érzésnek amit szinte már el is felejtett. Amit azt hitte soha többet nem élhet át, és nem érezhet.

A nő meglepetten nyögött bele a hirtelen jött gyönyörbe, végül megadta magát a férfi követelőző ajkainak. Egész pillangórajok ébredtek mindkettejük gyomrában, hogy aztán egymásba olvadhassanak a másik forró érintéseitől. Nem tudtak betelni egymás közelségével, olyan rég óta éheztek rá mind a ketten, hogy képtelenek voltak elszakadni a másiktól akár egy pillanatra is. Újra és újra kaptak életre egymás karjaiban egyesülve, majd haltak bele a másik fullasztó közelségébe, mint tiszavirágok a naplementébe.

-

Piton a hátán fekve tartotta karjaiban a nőt, aki szorosabban nem is tudott volna a férfi meztelen mellkasához bújni. Játékosan rajzolgatott karikákat a boszorkány szintén fedetlen vállára, miközben időnként nagyokat sóhajtva még mindig próbálta felfogni mi történt ebben az elmúlt két napban vele. Továbbra sem beszéltek. Az érintéseik mindent elmondtak a másiknak. A szoros ölelések, forró csókok, szinte már a másik bőrét mardosó durva szorításaik, hogy érezzék még nem illantak el egymás karjai közül.

A férfi jobban magára húzta a boszorkányt, hogy meg tudja rendesen ölelni mindkét karjával, míg jobbja a derekát cirógatta a nőnek, balja szorosan tartotta mellkasán a nő üstökét. Ujjait belefúrta hosszú loknijai közé, majd boldog csókokkal szórta teli a boszorkány feje búbját. Riel belenevetett a varázsló mellkasába. Annyira önfeledt pillanatok voltak ezek, szinte érezték, amint lassan szertefoszlik boldogságuk. 

Túl sok mindent kell átbeszélniük, és a nő még nem áll készen erre.