Vulnera Sanentur

34.

Riel napsütötte vízmosás mellett ébredt. Szemei elé kapta kezét, amint kinyitotta azt. A nap sugarai kíméletlenül sütöttek át a lombkoronán, hogy fájdalmasan belefúródjanak zöld íriszeibe. Nem kellett sokat törnie a fejét, hogy rájöjjön hol is van valójában. Apja házától nem messze lévő kis erdőben tért magához. Miután szeme szépen lassan megszokta a hirtelen támadt fényességet, sikerült felmérnie magát és a környezetét egyaránt. Végignézett karjain, tiszta volt. Teljesen tiszta. Nem látott egy karcolást sem rajtuk, így egyből tudta: álmai között jár. Nem volt olyan állapotban a szervezete, hogy ennyire gyorsan begyógyítsa sebeit, ha egyáltalán gyógyította. Madarak csicseregtek ágról ágra szelve át az erdőt, míg kellemes meleg fuvallat hívogatta egyre kijjebb a fák árnyékot adó hűvöséből. Tétova léptekkel indult el, nem akart még felébredni ebből az idilli álomból. Félt. Félt, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerül ahhoz a rémálomhoz, amit egykor csak úgy hívott: apa.

Nem is tévedett sokat, amint kilépett a fák árnyékából, azok mintha megnyúltak volna, és nem tudna kiérni a biztonság ígéretével kecsegtető napfényre. Visszalépett a fák közé. Szemügyre vette a ház előtt elterülő tisztást, és ugyan semmi fenyegetőt nem látott benne, mégis zsigereiben érezte a pánikot. Félt, rettegett, nem akart közelebb menni. Egyre sötétülő gondolati közül motoszkálást zaja szakította ki. Motoszkálás, ami túl közelről érkezett. Ijedtében hátra hőkölt a boszorkány a váratlan látogatótól. Beletelt néhány másodpercbe mire felfogta mit is lát. Kellemes fehér fénnyel pulzáló, az átlagosnál apróbb róka szimatolt egyre közelebb és közelebb a lábához. A nő érdeklődve nézte a jövevényt. Nem hozott magával üzenetet és nem érzett felőle semmi mást, csupán őszinte kíváncsiságot. Kinyújtotta egyik kezét a róka felé, hogy közelebb édesgesse magához a kis állatot, de az meghátrált a mozdulattól. Ugyanolyan kíváncsisággal méricskélték a másikat. A nő óvatosan lepihent az egyik fa tövében ahonnan tökéletesen belátta az egész tisztást. A róka követte lépteit, és nem sokkal mellé letelepedett.

Próbálta törni a fejét, de nem emlékezett mi történt korábban. Tudta, hogy megsérült, de hogy hogyan és miért? Miért pont itt ébredt álmában? Próbált fókuszálni de nem ment. Az egyetlen kapaszkodója a földi léthez a véget nem érő rettegés volt, ami újból és újból magával rántotta a nőt. Hosszas percekig törte a fejét és bár úgy tűnt a róka mélyen alszik, mégis olyan volt mintha percről percre közelebb araszolt volna hozzá a kis állat. Már csak karnyújtásnyira volt tőle a jövevény. A boszorkány keze elindult, hogy hozzá érjen a vendége fényes bundájához, mire az rémülten pattant fel és oldalazott tovább néhány métert. A nő összehúzott szemmel figyelte az odébb iszkoló rókát. Nem szeretne ennyire közeli kapcsolatba lépni vele, az már világossá vált, de akkor mit akar tőle? Minden figyelmét az állatnak szentelte, hátha ad neki valami kiinduló pontot, mire az néhány perc elteltével egyre nyugtalanabbul kezdett kifele oldalazni az erdőből. A nő elkeseredett tekintettel nézte a rókát, közben lassan de annál magabiztosabban csóválta a fejét. Nem akart menni. Nem akart közelebb kerülni egy métert sem a házhoz, ahol annyit szenvedett, de az állat az idő elteltével túlságosan elszántan, türelmetlenül csalogatta. A nő kíváncsisága leküzdje pillanatnyi rettegését és elindul a rejtélyes jövevény után.

Riel kilépett a fák rejtekéből, és bár lábai egyből megremegtek, amint a rókát követve közelebb ért apja házához, mégis gyűjtött elég erőt ahhoz, hogy lépésről lépésre de tovább araszoljon. Ahogy közeledett látta, nem úgy néz ki a ház, ahogy egykoron emlékezett rá. Az ablakok betörve, a falak omladoznak, és a bejárati ajtó is romokban hevert a földön. Az idő által megtépázott függönyök a törött ablakokon áthajolva lengedeztek a tisztáson kerekedett szellő hívására. Ahogy közeledett a ház bejárata felé egyre több sötét felleg kerekedett föléjük, mintha nem lett volna egyébként is pont eléggé visszataszító számára a hely. Az egyik lábával belelépett valamibe. Valami furcsa, ragacsos folyadék tapadt cipőjére, s ahogy lehajolt, hogy megérintse villant tudatába az emlékfoszlány, ahogy a crucióval kínozzák meg újra és újra. Hátrált néhány lépést a boszorkány, mint vad, ki puska elől menekül, s el is inalt volna a rengetegbe, ha nem állítja meg az apró, de annál akaratosabb kis állat. Talárjába kapaszkodva húzta közelebb és közelebb a házhoz, szinte már vonszolta be a boszorkányt, aki újból és újból elhűlt a látványtól. Az apró kis teremtés átvonszolta hosszú folyosójukon, és meg sem állt egészen az étkező bejáratáig. Ott megtorpant és várta, hogy a nő ajtót nyisson.