Vulnera Sanentur

12.

Miután feje már egy ideje egyenletesen emelkedett és süllyedt a férfi gyönyörű széles mellkasán, nem tudott tovább úgy tenni mintha minden rendben lenne. Óvatosan kimászott a varázsló mellől az ágyból, bár a feje még kissé zavart volt, magához vette ruháit, talárját magára terítette és már készült volna lakrészébe hoppanálni, mikor Perselus összetéveszthetetlen baritonja csapta meg a fülét:

-Tényleg? A történtek után szó nélkül osonnál ki az éj leple alatt mint egy.. egy közönséges örömlány? Ennyit számított neked az egész? - Támaszkodott Perselus a hálószobai ajtófélfának, és úgy nézett végtelen csalódottsággal a nőre.

A férfi amúgy is robosztus teste még nagyobbnak tűnt, mikor dühös vagy csalódott volt, mintha egyszerűen csak nem férne már el benne ennyi érzelem és muszáj lenne növelni teste térfogatát. Felül nem viselt semmit, engedte láttatni széles vállait, tökéletes mellkasát és izomzatát, csupán alulra kapott fel sebtiben egy nadrágot, hogy még se meztelenül álljon a nő elé.

- Perselus, ezt te nem értheted.. - kezdett volna bele a boszorkány, ám a varázsló leintette.

- Nem, valóban nem. Ott voltunk ketten egymásnak, megvolt minden mit varázsló abban a korban kívánhatott volna magának, és te.. te eldobtad ezt az egészet! - csattant fel dühösen a férfi.

-Perselus, nem volt választásom! Meg kell értened!- emelte feljebb a boszorkány is a hangját. - Én nem akartam, hogy ez legyen.. - nézett könnyeitől küzdve könyörgően a férfire.

- Nem akartad, hogy ez legyen? Mi? Hogy elhagyj vagy hogy elfeledtess velem mindent és hamis emlékekkel hagyj évtizedekig olyan életet élni ami nem is az enyém? Majd megjelenj, engem szinte az alkoholizmusba taszítva a kétségbeeséstől és miután visszanyerem az emlékeim és a karjaimba zárhatnálak életem további részében fogod magad és az éj leple alatt mint egy patkány kúszol ki az ajtóm alatt?! - üvöltött most már torka szakadtából a férfi és vágott bele ököllel az ajtóba. A lány felsikított a csapódásra és a varázsló dühét látva.

-Kérlek, Perselus! Könyörgöm.. én nem akartam, hogy ez legyen. Még mindig világokat égetnék fel csak érted. Akkor nem tudtam ésszerűen gondolkozni. Nem hagytak ésszerűen gondolkodni. Döntenem kellett! Meghaltál volna, nem érted?!- záporoztak a boszorka könnyei és reszketve leült a kanapéra. Úgy érezte nem bírják tovább a lábai és kocsonyává változnak.

A varázsló nem szólt semmit, még mindig az ajtó felé volt fordulva és a lány csak háta rándulásaiból tudta kivenni, a férfi sem tudta visszatartani könnyeit.

- Tudod Riel, azt gondoltam ismerjük egymást. Elvégre együtt cseperedtünk fel. - fordult komótosan a lány felé, hogy a szemébe nézhessen.

-Most mégis úgy érzem, hogy cseppet sem ismertél akkor, így most végképp nem. Ugyanis én inkább haltam volna meg valójában a karjaidban, mint éltem volna egy hamis életet. Ez csak a te döntésed volt. A tiéd Riel! És elbuktad! - üvöltötte a nő felé az utolsó szavakat. A düh csak úgy szórta a szikráit a szeméből.

- Te mit tettél volna a helyemben, Perselus?! - csattant fel a nő a kanapéról. Hangját meg merte emelni, de a lábaiban még nem bízott meg eléggé, hogy felálljon hozzá.

- Hagytál volna meghalni, vagy engedtél volna a nyomásnak és beálltál volna a nagyúr szolgái közé, hogy megmentsd az életem? - dacolt a boszorkány.

- Hát még mindig nem érted, Riel?! - lépett oda hozzá öles léptekkel a férfi és kapta két keze közé a nő arcát.

- Megmentettél, de minek?! Nem emlékeztem rád évtizedeken át! Hamis életet éltem hamis könnyekkel, és fájdalmakkal. Nem érted? Évtizedeken át! Majd mikor itt lehetnél is kicsúszol kezeim közül mint a hajnali köd! - szinte homlokuk összeért már annyira közel volt hozzá a férfi, annyira szerette volna megértetni vele sérelmét és fájdalmát.

- Engedj el, Perselus. - mondta megacélozva magát a nő.

A férfi olyan hirtelenséggel lépett hátrébb a boszorkánytól, hogy Riel hálát adott a háttámlának, ha az nem állította volna meg nagy valószínűséggel hátra esett volna a lendülettől.

- Takarodj innen. - utasította maró gúnnyal a hangjában a boszorkányt.

-Már pont elég kárt okoztál az életemben. A maradék időt szeretném a saját valóságomban leélni, legyen akármi is az. Te pedig egyszerűen csak: tűnj innen. Takarodj a szemem elől. Soha, de tényleg soha többé nem akarlak látni. - folytatta olyan érzelemmentes hangon a varázsló, hogy szinte már maga is elhitte : egyenesen megveti a nőt.

Perselus egy suhintást hallott csupán, semmi mást. Mire visszafordult, a nő ittlétéről csak a kanapé gyűrődései árulkodtak és némi levendulaillat amit maga után hagyott.

Most értette csak meg, talán túlzottan szigorú volt a boszorkánnyal, de ha menni akart, hát hadd menjen. Többet nem fog játszadozni az ő érzéseivel és életével. Valahol megkönnyebbült, hogy elment a nő. Még is, soha nem érezte magát ennyire magányosnak. A hideg csontjai legmélyébe hatolt, mintha tényleg semmi öröm nem várna már rá a világban. 

 A nő sietősen megírt egy pergament az igazgatónőnek címezve, elküldte azonnal egy bagollyal, bár még csak pirkadt, nem akarta megvárni a reggelt. Nem akart egy perccel sem tovább maradni. Egy pálcaintéssel összerámolta a dolgait, és már kezében is tartotta bőröndjét, hogy örökre otthagyja a Roxfortot mindennel, amit adott vagy vett el tőle.

Mcgalagony álmosan lépett az ablakához, hogy fogadja a baglyot, közben zsörtölődve magában ki lehet az, akinek ennyire álmatlanok az éjszakái. Miután elvette a pergament a baglyot útjára engedte, és az íróasztalához sétált, hogy kényelmesen elolvassa az üzenetet. Hosszú idősödő ujjai kihajtogatták a papírfecnit amin csupán ennyi állt:

"Tudja."