Vulnera Sanentur

28.

Sziasztok! Elsősorban szeretnék elnézést kérni a hosszas kihagyás miatt, de sajnos az élet olyan akadályokat gördített elém, ami miatt megakadtam nem kicsit az írással kapcsolatos dolgaimmal. Igyekszem ezentúl rendszeresen hozni az új részeket, remélem továbbra is tetszeni fog, és velem maradtok a végéig. : )            

 28.

Perselus gondterhelten ült a kijavításra váró dolgozatok fölött. Szeretett volna mihamarabb túladni rajtuk, de minduntalan elkalandoztak gondolatai. Nem lehet, hogy Frederic ennyire hatással legyen Riel elméjére. Ismeri, tudja már a múltját. Erősebb és ambíciózusabb boszorkányt keresve sem találhatott volna maga mellé, és tudta, biztos volt benne, hogy mindent elkövetett teste és elméje védelmében egyaránt mialatt a nagyúr szolgálatában volt. A gyenge, megtört tudatra lehet csak ilyen szinten hatással lenni, és bár éltek már felhőtlenebb napokat is, Riel nem volt összetörve. Ugyanolyan magabiztossággal és elszántsággal tudott a szemébe nézni, mint sok-sok évvel ezelőtt, ami azonnal csodálattal töltötte el az akkor még csak serdülő nő irányába. De akkor hogy történhetett mégis ez? Hogy törhettek be annyira az elméjébe, hogy maradandó sebet okozzanak neki? Hogy tett szert Frederic ekkora erőre, hogy gond nélkül szervezzen látogatásokat Riel gondolatai közé?

- Merlinre..- morzsolta össze orrnyergét, majd temette arcát tenyere árnyékába. - ..nem veheti el őket tőlem. - gondterhelt sóhaj kíséretében hirtelen állt fel a székből, s vette sietős lépteit a labor irányába. Bár a nő kifejezetten megkérte, hogy semmi esetre se zavarja, mialatt ott tartózkodik, a varázslót még sem hagyta nyugodni mi történik a fortyogó üstben. Csakhamar ott is állt az ajtó előtt, és hezitált, hogy bekopogjon-e.

- Bújj be, Perselus. - engedett bebocsátást egy kellemes csilingelő hang. A varázsló innen már tudta, a boszorkány jó úton jár, hogy megkapja azt, amit keres. Ezernyi erénye és jó tulajdonsága mellett ugyanis nem tudott eltörpülni az a tény, hogy amilyen a boszorkány hangulata, mindenki másnak is olyannak kell lennie a közelében. Az pedig sokszor olyan zavaros és változékony, mint a tenger, összes hullámjával együtt.

- Azt hittem mérges leszel, hogy itt vagyok. - mondta felszegett fejjel a varázsló, miközben kimért léptekkel közelített a neki hátat fordító nő felé.

- Egy pillanatra az is voltam. - gondolkodott el a boszorkány - Aztán eszembe jutott, hogy én sem cselekedtem volna másképp, így mi jogon is törhetnék pálcáta nagy Perselus Piton felett? - kevert még néhányat a bájitalon, majd nézett csintalan mosollyal az időközben mellette tábort verő férfira. Kedve lett volna beleolvadni a masszív karok ölelésébe, de kötelességtudata nem engedte, hogy elvonják huzamosabb ideig a figyelmét, így miután gyorsan végigfuttatta szemét kedvenc varázslóján, minden figyelmét az üstnek szentelte.

- Amortentia? - kérdezte szenvtelen hangon a varázsló, bár pontosan tudta a választ. Azt viszont nem, hogy míg ő a dolgozatok fölött görnyedt, a boszorkány már rég végzett azzal, amit eltervezett.

- Ühüm - kezelte le gyorsan a nő Piton túlbuzgó kíváncsiságát, majd jónak ítélve a bájitalt, egy pálcaintéssel elfojtotta az alatta lobogó tüzet.

- Ó, én meg azt hittem már, hogy valami fondorlaton töri azt az okos kis fejét, Miss Grey. Például, amennyiben benézek a raktárba, bizonyára nem fog hiányozni semmilyen bájital a polcaimról, ugye? - mondta Piton annak reményében, hogy ki tudja ugrasztani a nyulat a bokorból, közben jobbjával a nő álla alá nyúlva megemelte annak fejét, hogy szemügyre vegye a nő sebhelyét, minek szinte már csak hűlt helyét találta. Mindig ámulattal töltötte el a nő gyógyításra való hajlama, és a nő el is érte minden egyes alkalommal, hogy újból és újból lenyűgözze vele a férfit.