Vulnera Sanentur

15.

Madam Pomfrey, már lassan egy hete próbáljuk felébreszteni a lányt, de mégis újból és újból elbuknak próbálkozásaink. Mi lehet a baj? - nézett az igazgatónő aggodalomtól túlcsordult pillantással a javasasszonyra.

- Nézze, Minerva. A nőt a halál torkából hoztuk vissza. Szinte az utolsó utáni pillanatokban értek ide vele olyan súlyosan ki volt már száradva. Ha az ereje nem dolgozott volna benne ennyire az életbenmaradásért, már csak a temetését készíthettük volna elő, mire odaérnek. Arról nem is beszélve, hogy..- itt egy pillanatra elhallgatott, sajnálkozó pillantást vetve az ágyban mozdulatlanul pihenő boszorkányra. Közelebb húzódott Minervához, hogy csak ő hallja a következő szavait: - úgy néz ki: feladta. - szomorúan végig simított az igazgatónő karján, kézfejét bátorítóan megszorította, azt üzenve vele: minden rendben lesz. Még, ha ezt ő sem hitte el teljesen, a lány állapotából kiindulva.

- De Madam Pomfrey.. a lány elküldte hozzám a patrónusát. Így hogy adhatta volna fel? - tette fel a költői kérdést az igazgatónő. Fogalma sem volt hogy történhetett és nem a javasasszonytól várt erre is megoldást. Még figyelte egy darabig a boszorkány meg megremegő szemhéját, de az csak nem nyitotta fel.

Lemondó sóhajjal útnak indult aznapi teendőinek ellátására.

Piton nem tudta már tovább húzni a bájitaltan órák megtartását, és nem is akarta. Fel kell készítenie a vizsgára a diákokat, nem hagyhatja őket cserben, vagy egy másik tanárra. Ami nagyjából egy és ugyanazt jelentette volna.

Bár eleinte úgy gondolta nem fog tudni megfelelően koncentrálni, mégis mikor az üst fölött állt érezte a legelevenebbnek és koncentráltabbnak magát az elmúlt napokat nézve. Kitisztította a fejét, hogy nem csak a boszorkányon tépelődik, hanem végre bár ugyan muszájból, de be kellett engednie más dolgokat is az elméjébe. Kifejezetten jól esett neki egy kis kikapcsolódás az utóbbi napok után. Úgy érezte felfrissül teste és lelke egyaránt. A diákok nyafogása különösképp feldobta, mikor előállt az aznapi tananyaggal: Élő-halál esszenciája. Elégedett volt a választásával, izzadjanak meg egy kicsit végre a mihasznák. Perselusnak is jobban oda kellett így figyelnie rájuk, tehát duplán jót tett magával a varázsló.

Órák után egyből a gyengélkedőre ment érdeklődni a boszorkány hogyléte felől. Madam Pomfrey éppen akkor lépett el a nő ágya mellől, egy üres fiolával a kezében és amint meglátta az árgus szemekkel figyelő professzort, leütött szemmel, alig láthatóan csóválta meg a fejét. Láthatóan hatalmas kudarcként élte meg, hogy nem tud segíteni a boszorkányon.

- Madam Pomfrey!- lépett be végül a gyengélkedő ajtaján Perselus. A javasasszony felkapta a fejét a neve hallatán, de láthatóan nem volt beszédes kedvében. Pontosan ezért érezte úgy Piton, hogy mondania kell neki valamit, akármit.

- Maga mindent megtett. Innentől kezdve már rajta múlik, hogy fel akar-e ébredni még az életben. - vetett szomorú pillantást a még mindig ugyanabban a pózban fekvő boszorkányra.

Madam Pomfrey értékelte a vigasztaló szavakat, de nem tudott mit mondani rá. A kudarc az akkor is kudarc marad, ha nem hibáztatják érte. Megeresztett egy biztató mosolyt a férfi felé, aztán eltűnt az egyik függöny mögött, így kettesben hagyva varázslót a lánnyal.

Perselus nehéz szívvel ült le a fehér lepedős ágy szélére. Bár a lány már visszanyerte színét, és hála a javasasszony gondoskodásának gyarapodott is valamennyit, még sem akart felébredni. Próbálta felvenni vele a kapcsolatot bármily módon. Nem válogatott a módszerekkel, már legilimenciával is próbálkozott, hátha beengedi a nő a tudatába, és megtudhatja végre mi történt vele, ezzel levéve a terhet Riel válláról. Egy dologban volt biztos ennyi idő után csak: a nő álma nem szervi eredetű. A lelke nincs még kész arra, hogy felébredjen a boszorkány.

Magasan járt már a hold az égen. Az éjszaka gyengélkedő ablakain bekúszó fényét csak néhol egy denevér vagy bagoly röpte törte meg. A csillagok mint ezer meg ezer kis csoda ragyogtak az égen s régmúlt időket idéztek. Szívesen osztotta volna meg a látványt a boszorkánnyal. Milyen sokat nézték őket együtt. Nappal a felhők, éjszaka a csillagok alatt suttogtak egymásnak édes kis semmiségeket, míg végül el nem hitték egymásnak a szerelem boldogságot nyújtó illúzióját. Ücsörgött még egy darabig a lány mellett, majd miután konstatálta magában, hogy a mai nap sem fog megtörténni az áttörés amire várnak, még utoljára arcához emelte a nő kezét. Mélyen beszívta jellegzetes levendula illatát s búcsúzóul belecsókolt a tenyerébe. Vissza eresztette a boszorkány törékeny karját a teste mellé. Még utoljára végignézett rajta. Mint egy festmény, olyan gyönyörű volt és békés. Mióta újból rátalált, nem látta még ennyire nyugodtnak a nő vonásait.

Már éppen lépett volna el az ágyától, mikor egy apró kéz kapott a férfi után. A varázsló látta a gesztust, és kikerekedett, könnytől ragyogó szemekkel rogyott a boszorkány mellé. Két keze közé fogta a nő apró kézfejét, és nekinyomta homlokát. Ezzel egyidőben emlékképek hömpölyögtek a férfi elméjébe.

- Ó, drága Frederic, igazán értékelem a gesztust! Ha a lányodnak ereje is olyan hatalmas lesz mint szépsége, senki nem állíthat meg minket! - színpadias mozdulattal csapta össze tenyerét, játszva túl ezzel magát a nagyúr.

- Biztosíthatom nagyuram, a lány gyorsan bele fog rázódni a dolgokba. - hajbókolt a varázsló elégedetten a nagyúr előtt. Eközben a boszorkány keservesen felsírt a háttérben.

- Kérem, engedjenek el! Kérem..! Perselus megsérült! Hadd gyógyítsam meg! Engedjenek el.. könyörgöm! - fohászkodott a lány szinte a földön csúszva a varázslók előtt. - Apa..?- próbálkozott vérénél, hátha megesik rajta a nevelője szíve, mire a férfi belerúgott a földön fetrengő lányba, majd hajánál fogva megemelte és a nagyúr elé taszította.

- Mostantól ő az egyetlen urad, és parancsolód. Ő fog rendelkezni feletted. - köpte még utána a szavakat.

- Frederic, kérlek..- kérte számon a nagyúr a középkorú varázslót. - Hát így kell köszönteni újdonsült vendégünket? Hogyan is várhatnánk el tőle hűséget, ha nem adunk neki semmit cserébe? - mosolygott negédesen a sötét varázslók ura.

- Perselus jól van, gyermekem. Nem kell már miatta fájjon a fejed. Egy feltétellel fogadtad el az ajánlatot: az ifjú varázsló életét választottad a halála helyett. Nem fogjuk bántani a kedvesed. - simította feljebb a lány arcát, hogy találkozhasson a tekintetük. - Nagy hasznunkra lesztek még ti ketten. - nézett mélyen a boszorkány szemébe s egyúttal olyan természetességgel lapozta fel emlékeit mint egy fotóalbumot. Felmordult egy bizonyos momentumhoz érve, és széles, mindentudó mosollyal az arcán engedte el a boszorkány tekintetét. -Ez egyre érdekesebb lesz, Frederic.- kacagott fel hátborzongató hangján a nagyúr. 

Ennyit bírt el a nő egyszerre. Kilökte a tudatából a varázslót, és smaragd íriszeivel fáradtan pislogott Perselusra. 

-  Annyira szerettem volna, de nem tudom elmondani, Perselus.- sütötte le szégyentől a szemét a boszorka.  Inkább megmutatom. - simította végig erőtlenül a férfi homlokát ezzel újabb utat nyitva emlékei számára, mielőtt tiltakozhatott volna a varázsló.