Vulnera Sanentur

10.

Piton

Meg kellett erőltetnie magát, hogy kibírja két lábon azt az emlékáradatot, ami megindult az elméje felé. Olyan gyorsan cikáztak a momentumok saját magáról, a gyermekkoráról, a legjobb barátjáról, az önfeledt kacagásokról, Lilyről, Potterékről, a sok sebesüléről amiket elszenvedett, a sok sebesülésről, amiket mind begyógyított egy már nem is olyan rejtélyes idegen. Lapott csókokról és érintésekről. Szerelmes szavakról. Ő volt az, aki mikor megtámadták, olyan keservesen zokogott, s suttogott édes szavakat a fülébe, és ő volt az, aki Nagini mérgétől megszabadította, ezzel felmentve ismét a halál alól.

Még annyi emléket tudott volna magába szippantani, de a nő egy fájdalmas üvöltéssel kitépte magát a karjai közül, és eltűnt a rengetegben.

Perselus földbe gyökerezett lábakkal állt, és szörnyülködve bámulta tulajdon két kezét.

-Hogy tehetted ezt?- kérdezte magától elcsukló hangon, miközben még mindig olyan kiábrándult tekintettel nézte végig mindkét oldalon kézfejét, mintha nem is az ő parancsára cselekedtek volna.

-Merlinre!- rogyott térdre a bájitalmester, s a szégyentől és zavarodottságától tenyerébe temette arcát. Annyi mindent megélt már az évek alatt, annyi mindennel tudott könnyű szerrel megküzdeni, de most hirtelen nem tudta mitévő legyen. Egyre nedvesebb orcája világosan árulkodott patakzó könnyeiről, ő még sem vett róluk tudomást, csak az elméjével küzdött, hogy el tudjon raktározni a megfelelő helyre mindent, amit az imént látott. Ha már ilyen árat kell fizetni érte, nem fogja elengedni ezeket a pillanatokat, soha.

Egy tanártársán végzett legilimenciát. Most jutott el a tudatáig a boszorkány keserves sikolya, és fájdalomtól megindult könnyei. A halálra rémült zöld íriszek, amik kétségbeesetten keresték a kiutat, de nem találták, olyan szorosan tartotta fogva a varázsló a tekintetét. Hiába könyörgött neki a nő, hogy engedje el. Bár nem akart fájdalmat okozni neki, de mégis meg kellett tudnia mit rejteget előle. Tudta, hogy ismeri valahonnan, hogy nem véletlenül vonzza hozzá egy ismeretlen erő folyamatosan mintha csak a mágnes két ellentétes pólusai lennének. Letörölte könnyeit, és fátyolosan még ugyan, de az erdő felé pillantott.

Meg kellett találnia a boszorkányt. A legilimencia nagyon ki tudja meríteni az elmét, a nő pedig érezhetően minden erejével próbált küzdeni az emlékeiért, hiába fájt borzalmasan, vagy merítette ki a végletekig. Tudta már ki ő. Tudta, hogy bármeddig képes elmenni és harcolni azért, amit helyesnek tart. Az egyik legmakacsabb boszorkány, akit valaha ismert, és az egyik legcsodásabb.

Sebes léptekkel indult a rengetegbe, hogy mihamarabb az ölelése biztonságába zárhassa a nőt.

Riel

Addig futott amíg csak bírta szusszal a rengetegben. Nem nézte, hogy merre van, milyen veszélyek leselkednek rá. Egyszerűen csak minél távolabb akart kerülni a varázslótól. Szörnyen fájt a beavatkozás. Mint akinek a lelke egy darabját tépték ki a mellkasából, túlzottan ismerős érzés volt. Még sem tudott hozzászokni. Annyi emléket szaggatott fel benne ez az egyetlenegy szó "legilimens".

Meg sem tudta számolni hányszor kínozták ezzel a varázslattal, vagy a crucióval. Tudták, hogy könnyű szerrel tud regenerálódni a gyógyítás miatt, így sokkal tovább is tudták szenvedteti, mint a többieket, ha valami nem úgy sült el, ahogy a nagyúr eltervezte.

Görnyedve megtámaszkodott egy fa törzsében, próbált levegőhöz jutni. Haja csapzottan omlott alá, talárját is elszaggatta néhány helyen a bokrok kiálló tüskéivel, ágaival. Több sebből vérzett, de a testi fájdalmat szinte fel sem fogta, csak lelke zokogott minduntalan. Amint áramlott végre annyi oxigén a tüdejébe, hogy elmormoljon egy varázsigét, már suhintott is a pálcájával: disaudio. Összerogyott a fa törzsén, majd szívszaggató zokogásban tört ki.

Nem tudta mennyi ideig itathatta fájdalmában az egereket, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy két erős kar nyalábolja fel, de ereje nem volt felnézni, ki lehet az. Illata egyébként is egyből elárulta a boszorkány számára, kinek az ismerős széles felsőtestén piheg.

-Ó, Riel. Miért tetted ezt velünk? - szorította a varázsló jobban magához a nőt, akit világon mindennél jobban szeretett, majd lakosztályára hoppanált vele, s gyengéden ágyára fektette az apró testet.

Piton

Perselus a vitrinhez rohant, lázasan kezdett benne kutakodni majd kivett néhány fiolát, összekeverte, és bár az íze borzalmas lehetett, le kellett tuszkolnia a boszorkány torkán, hogy mihamarabb jobban legyen. Egyik keze alatt benyúlt a háta alá, féltve, majdhogynem csiga lassúsággal megemelve a szinte élettelen testet. Másik kezével óvatosan belefolyatta a lány szájába a borzalmas ízű folyadékot. Fel is köhögött tőle a boszorkány, de végül leküzdötte mardosó hányingerét. Visszafektette a nőt majd gondosan betakarta. Ábrándos tekintettel simított végig a már tökéletesen ismerős arcvonásokon. Mikor a homlokához ért, érezte: tüzel.

Egy pillanatra magára hagyta nőt, hogy vizes ronggyal a kezében térhessen vissza az ágya mellé. Homloka immáron gyöngyözött a boszorkánynak és hallucinációk gyötörték. Apró kis teste annyira dolgozott, hogy Perselus attól félt, talán visszafordíthatatlan károkat okozott.

Nem tudta mitévő legyen, mi lenne a legjobb a nőnek s, hogy kitől kérhetne segítséget, csak egy dologban volt a halálnál is biztosabb: nem hagyhatja, hogy bármi bántódása essék. Ha kell, hát önként veti magát a farkasok elé, hogy meggyógyíthassa a boszorkányt.

Ahogy borogatta a lányt, feltűrte mindkét vékony csuklóján a talárja ujját a könnyebb hozzáférhetőség érdekében, viszont mikor a baljához ért, különös, ismerős rajzolatú vonalakat vélt felfedezni rajta. Óvatosan feljebb húzta a ruhadarabot a boszorkány sápatag bőrén, közben ezer imát elmormolt magában, hogy csak ne az legyen, amire gondolt a varázsló. Ahogy egyre feljebb csúszott a szövet már tudta, a nőnek egy fokkal sem lehetett kellemesebb élete, mint amit ő választott. A varázsló arcához emelte a boszorka apró, láztól reszkető kezét, majd szinte macska módjára simult bele, a tenyerébe. Másik kezével minduntalan a most kissé csapzott, de még így is számára a világon leggyönyörűbb hajzuhatagot simogatta.

Könnyei folyamatosan záporoztak a mardosó bűntudattól, de nem értette miért titkolta a nő ennyi éven át kilétét és miért ringatták bele őt, egy olyan életbe, ami nem is az övé volt. Az a levendula illat, az őzsuta, és minden egyéb ami jó dolog történt a múltjában a varázslónak, a nőhöz volt köthető. Mégis hagyták, hogy olyan boszorkányt gyászoljon évtizedeken át, akit nem is kellett volna.

Fellobbant benne a düh szikrája ezen igazságtalanságon gondolkodva, még sem tudott a nőre igazán haragudni.

Olyan hosszú ideig volt kőből a szíve és a mai nappal végre darabjaira tört az a kemény burok, ami fogságban tartotta azt. Szinte már el is felejtette milyen érzés gondoskodni valakiről, beletúrni puha hajába, végig simítani bársony bőrén. Milyen érzés aggódni valakiért teljes szívből és hogy egyáltalán: Milyen érzés szeretni.