Vulnera Sanentur

29.

             29.

Miután minden hang elhalt a szobában, Perselus ugyan az összes idegszálával küzdött, még sem tudta legyőzni a semmit, ami ismét magával ragadta. Mire legközelebb magához tért, egy üvöltésre lett figyelmes, és már tudta valamennyire mozgatni a végtagjait. Beletelt néhány percbe mire konstatálta, senki nem volt a közelében: a saját maga hangját hallotta kitörni. Minden erejével azon volt, hogy mihamarabb megtalálja a boszorkányt és bár hála a fioláknak, amiket ledöntött eszméletvesztése előtt csak néhány percre ragadta magával a teljes sötétség, mégis, a varázsló világban ezek órákat, akár napokat is tudtak jelenteni egérút gyanánt. Hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy sikerüljön valódi mozgásra bírni végtagjait, és első adandó alkalommal, mikor sikerült egy majdnem szabályosat suhintani, azonnal McGalagonyért küldetett egy patrónussal, majd visszahanyatlott az ágyra. Bármennyire is próbálta szorítani, ujjai nem engedelmeskedtek, kiejtette kezéből pálcáját, s az halk koppanással jelezte földet értét. Üres tekintettel várta, hogy rátaláljanak, és testét végre elméje uralma alá tudja hajtani. Mellkasát szinte szétfeszítette a düh, a harag, de legfőképpen a kétségbeesés, és egy pillanatig talán őszintén remélte, hogy holtan fogja találni a boszorkát, mert, ha nem, ő fogja a halálba átkozni a felelőtlensége és árulása miatt.

Kopogás hallatszott az ajtó túloldalán, ám a bebocsátást már nem várta meg. McGalagony feldúlt tekintettel rontott be hozzá, és rogyott a még mindig mozgásképtelen férfi mellé.

- Mi történt magával, Perselus? - választ nem kapott, csupán az egyik ujjával tudta jelezni, hogy az éjjeli szekrényében van még valami, ami talán segíthet az állapotán. Az igazgató lázasan kezdte túrni a szekrény tartalmát, mikor a kezébe akadt egy fiola és kérdőn nézett a férfira. Perselus szemét lehunyva jelezte, hogy az lesz a keresett tárgy. Riel készítette. Ezt itatta meg vele, mikor borzalmas másnap kínozta, ám ezer más bajra is gyógyírt jelentett. Az igazgatónő kissé a professzor nyaka alá nyúlt, megemelve azt, hogy elkerülje a félrenyelést, majd megitatta vele a fiola tartalmát. Perselus így is köhécselve fogadta be a gyógyírt, ám reményei beigazolódni véltek. Kezdte érezni, ahogy visszatér végtagjaiba az erő. Ugyan nem annyi, mint volt, de most már el tudja látni magát egyedül is.

- Kifelé. - mondta rekedtes, kissé elhaló hangon a professzor.

- Hogy mondja? - meresztette rá kerek szemeit az igazgatónő, és őszintén remélte, hogy rosszul hall.

- Ki-fe-lé. - sziszegte fogai közt Piton és hajthatatlanul csak az ajtót bámulta, nem nézett a boszorkányra. Túlságosan szégyellte magát, hogy ilyen állapotban kell mutatkoznia az igazgató előtt, és, hogy nem volt elég esze hozzá, hogy megvédje saját magát a legmegátalkodottabb kígyóval szemben, aki most számára nem volt más, mint Riel Grey. Nem csak saját magát sodorta veszélybe, hanem a gyermekük életét is, és ez megbocsáthatatlan.

Mcgalagony látta Perselus dühtől eltorzult arcán lecsordulni az első könnycseppet, és nem akarta még sebezhetőbb helyzetbe hozni, így jobbnak látta ténylegesen távozni.

- Ha szüksége van segítségre, tudja hol talál. - majd bezárta maga mögött az ajtót.

Perselus néhány perc tétlen várakozás után felküzdötte magát ülő helyzetbe, és mivel úgy látta egészen könnyen ment, megpróbált felállni, és a boszorkány után eredni, lábai viszont megadták magukat. A második tétova lépésnél úgy rogyott össze, mint egy marionett bábu s ezzel együtt robbant ki belőle ismét üvöltése és vele együtt kontrollálatlan ereje, ami hurrikánként végigsöpörve rombolta le az egész lakrészt. Az üvegek betörtek, a bútorok darabjaira estek szét, a fiolák szétrobbantak és csak artikulálatlan üvöltése töltötte be a teret, ami mikor elhalni készült, zokogásba csapott át. Ő pedig ott ült a romok fölött, bénán, tehetetlenül, és tökéletesen megsemmisülten.