Vulnera Sanentur

5.

Piton

Egy ideig nézte a lány hűlt helyét, s próbált rájönni honnan annyira ismerős. Ízlelgette a nevet a szájában, de nem mondott neki semmi többet annál, ami. -Riel Grey, Riel Grey.. mi a titkod? Úgy is meg fogom tudni, hiába rejtegeted előlem.- tehetetlenségében beletúrt a hajába, majd megcsóválta a fejét. Még csak most találkoztak, még is körülötte forognak a gondolatai. Mit tudhat ez a boszorka hogy elérte azt, amit senki másnak nem sikerült komolyabban az elmúlt évtizedekben? Hogy sikerült magára vonnia a Mardekár fejének a figyelmét?

Gondolataiból a gőzölgő üst látványa szakította ki, és rájött, igazából mégis tehetne valamit. Komótosan odasétált az üsthöz, bár az illatából azonnal tudta, hogy mi is ez valójában, belepillantott az edénybe, hogy lássa tartalmát. Fájdalmas grimasz ült ki arcára, mikor megjegyezte magában, hogy ez bizony tökéletes lett. Nem a legnehezebb bájitalok egyike, még is sok mágus és boszorkány bukott már bele az elkészítésébe. Szippantott egy mélyet az üst fölött, tüdeje megtelt az illatos gőzzel: levendula. Sosem érzett még mást, mikor készítette, vagy készíttette a diákjaival. Bár nem is csodálkozott rajta.

Jobb híján keresett magának egy másik üstöt és a labor túlfelén, hogy minél távolabb legyen a hamarost visszatérő boszorkánytól belekezdett a napjait megsegítő nedű előállításába. Gyorsan melege lett a fortyogó üst mellett. Talárját hanyagul a mellette lévő szék támlájára dobta, fehér ingujját kigombolta, és feljebb igazította mindkét karján, majd minden figyelmét a már előtte sorakozó összetevőknek szentelte. Vágta, nyomta, facsarta, aprította bele a készülő főzetbe, teljesen megfeledkezve a külvilágról. Néha alkarjával megtörölte a melegtől gyöngyöző homlokát, sóhajtott egy nagyot a több oxigén reményében, de az is émelyítő szagú és meleg volt. Alig várta már, hogy végezzen, többek között azért is, mert idő közben megérkezett a boszorkány vissza a főzetéhez, és lassan lyukat égetett a hátába a leskelődésével. Bosszantotta ez a fajta érdeklődés a nő részéről, érezte, hogy már nem sokáig bírja cérnával.

-Szóval Miss Grey, ennyire érdeklik a főzőcskéző férfiak, vagy csak engem ajándékoz meg ilyen szintű figyelmével? Esetleg szeretne még visszaülni az iskolapadba tanulni valamit? - szegezte epés kérdéseit a nőnek.

A boszorka csak figyelte egy darabig a fröcsögő férfit, majd a táskájában kezdett kutakodni. Lassan odalépett a varázsló mellé, és lerakott egy kis csokor zöld növényt az asztalra. A mágus figyelemre se méltatta.

-Citromfű. - biccentett fejével a növény felé. - Mugli gyógynövény. Hatásosabb lesz a másnapossága elleni főzet és gyorsabban hat majd. Szórja csak, ne aprítsa.- szúrta oda pimaszul a mogorva férfinak, majd elindult volna a saját üstje irányába, de egy erős marok elkapta a karját és vissza rántotta.

-Nem tudom honnan veszi a bátorságot, hogy mások felett ítélkezzen Miss Grey, ahhoz meg pláne nem, hogy egy elismert bájitalmester főzetébe belekotnyeleskedjen, de köszönöm, nem kértem a nagylelkű segítségét. - szorította meg a nő karját dühében, mire fájdalmat fedezett fel a boszorka szemében. Rögvest el is szégyellte magát, de mielőtt elengedhette volna, a nő kirántotta karját a szorításából. Mintha könnyek gyűltek volna a szemtelen boszorkány szemébe, csak azt nem tudta eldönteni, hogy az okozott fájdalom, vagy a düh miatt fújtak-e sorakozót.

-A fenébe is! Ne gondolja, hogy csak magának voltak nehézségei az életben, Perselus! És ne gondolja, hogy az, amit maga megoldásnak hisz, az valóban az is! - csattant fel a nő hangosabban a kelleténél. - Ja, és létezik egy mugli mondás, bár gondolom magának nem kell bemutatni: "Ha adnak fogadd el, ha ütnek, szaladj el!". Érdemes megfogadni. - azzal sarkon fordult, és ott hagyta a férfit a gondolataival. 

Riel

Visszasietett a szerelmi bájitala fölé, és dühösen a szeméhez kapott, hogy letörölhesse a rakoncátlan könnycseppeket, amik kiszöktek onnan. Nem fogja megadni azt az örömöt, hogy más előtt törjön meg. Soha nem szerette a nyilvánosság elé tárni érzelmeit, főleg nem akkor, ha az is a közönségben volt, aki szenvedésének okozója. Gyorsan rendezte gondolatait, felpillantott a plafon irányába, s pislogott néhányat hogy elzárja a könnyei útját, majd csöndben kavargatta tovább a főzetet. Mintha megbánást látott volna a férfi szemében közvetlen az után, hogy visszarántotta és megszorította a karját, de erre nem mert volna megesküdni. Soha nem gondolta szívtelennek. Igaz, hogy halálfaló volt, de mind közül a legcsodálatosabb és legjobb lélekkel bíró varázsló. És nem csak a halálfalók közül tűnt ki ezzel. Bármelyik varázsló elé helyezte volna ezt a férfit a boszorka. Mindig ezt tette. Ezért sem emlékezhet most rá.

Nem tudott volna már sokáig egy légtérben maradni a férfival, ezért hálát adott Merlinnek mikor végre megfelelő színűre változott a főzet jelezvén ezzel: készen van. Gyorsan elzárta az tüzet az üst alatt, kitöltötte fiolákba a bájitalt, felpakolta a polcra, elrendezte maga után a rumlit amit hagyott, és már épp rontott volna ki a teremből, mikor a varázsló utána szólt:

-Miss Grey! Ne haragudjon, kérem. Nem állt szándékomban magára ijeszteni, vagy fájdalmat okozni, egyszerűen csak..

-Egyszerűen csak úgy gondolta, hogy megteheti, mert gyászol? Vagy mert rossz dolgok történtek az életében? Esetleg azért, mert minden este részegre issza magát, és a másnaposság miatt türelmetlenebb a kelleténél? Ezt szerette volna mondani? - fejezte be a mondatot a boszorka.

A férfi hirtelen nem tudott mit mondani, torkán akadt a szó a nő vakmerőségétől és dühös pillantásaitól. Senki nem mert még így szembe szegülni vele, még maga az igazgatónő sem, főleg akkor nem, mikor szökőévente egyszer bocsánatot kért, pedig vele már több évtizede ismerik egymást. Nézte azokat a dühtől izzó szemeket, és csak csodálta, hogy tud a nő írisze így zöldelleni. Fürkészte a szemeit vajon mit tud kiolvasni belőlük, de a boszorka túl jól értett valódi érzelmei palástolásához.

-Nos, hadd mondjak valamit Professzor. Nem csak maga élt át gyászt. Olyan gyászt, amit egész életen át viselnie kell. És nem csak maga hozott olyan áldozatokat amiknél úgy érezte, hogy a szívét szaggatják apró darabokra újra meg újra egészen addig, míg nem marad belőle semmi, csak por amit könnyedén elfúj a szél mintha nem is lett volna. Maga nem tud rólam az ég világon semmit! Kérem így is álljon hozzá a dolgokhoz, mert míg én segítő szándékkal adtam magának a gyógynövényt, és ítélkezés nélkül, maga egyből a torkomnak támadt, hiszen elkönyvelt már egy tudálékos csitrinek, akinek jobb dolga sincs, mint részeges és labilis bájitalmesterek munkáját magára vállalni! Hát akkor most tisztáznám. Nem jókedvemből vagyok itt én sem, és amint végre munkaképes állapotban lesz, azzal a lendülettel utazom haza. Gyorsabban mielőtt bárki is kiejthetné a száján, hogy Roxfort. - itt kifulladva elhallgatott, majd fújtatott még párat, kezét a homlokára csúsztatta, aztán fáradtan beletúrt  dús hosszú hajába. 

-Tudja mit? Csak hagyjon békén amíg próbálom maga helyett tartani a frontot, és engedje hogy végezzem a dolgom, így oltva a tüzet ami maga gyújtott!- Vágta oda lezárásképp dühösen a boszorka, majd kiviharzott a teremből úgy, hogy még a könyvtárban is összerezzentek a diákok az ajtó csapódására.