Vulnera Sanentur

17.

Néhány napig még lábadozott a boszorkány. Pontosan tudta hol találja majd Perselust, de hagyott neki pár nap egérutat. Nem akart és nem is tudott egyelőre a szemébe a nézni még a férfinak. Nem hiába nem akarta, hogy tudjon ezekről az emlékekről, és róla. Elég volt, hogy ő gyászolt egy életen át, nem akarta a férfit is ekkora veszteségnek kitenni, ha már egyszer az összes hozzájuk köthető emlékét elvesztette. A nagyúr halálával gyengült az átok, ennek hatására kezdhetett el emlékezni, mikor belépett az életébe. Furcsa fintora a sorsnak. Még holtában is a fájdalmat és sötétséget hozza magával. Kétség sem fér hozzá, sötét nagyúrként igazán jól teljesített a hatalomtól megtébolyodott varázsló.

Teltek- múltak a napok és Minervát láthatólag már az őrület szélére sodorta, hogy mi történhetett kettejük között, és hova lett régi jó barátja, Piton professzor, miután eszelősként üvöltötte fel az egész iskolát az éjszaka közepén. Elvesztette türelmét.

- Miss Grey..- ugyan tegeződtek már, most mégis eltekintett ettől az idősödő boszorkány a kényes téma komolysága miatt. - ..nem tudom mi történt önök között, és mitől borult ki ennyire a professzor, de igazgatóként és legfőképp, barátként, kötelességemnek érzem tudni, hogy segíteni tudjak, amennyiben tehetem, ha mással nem is, hát bősz hallgatással. - kapta el a nőt amint az végre sétált kifele a gyengélkedőről.

- Jöjjön, igazgatónő. - invitálta magával a boszorkány, hogy egy nyugodt helyet kereshessenek a falakon kívül. Eleget látta már őket az utóbbi napokban, a külvilág ingereire vágyott főleg így, hogy kint ragyogó napsütés fogadta őket, a madarak csiviteltek, a fák zöldelltek és a tiltott rengeteg temérdek illata ami a levegőben terjengett.

Sietős léptekkel indult meg Riel hogy mihamarabb szippanthasson az ismerős illatokból egy hatalmasat. Minerva alig győzte tartani vele a tempót, de türelmesen várt, hogy a boszorkány megtalálja a megfelelő helyet és végre belekezdjen a beszámolóba. A boszorkány a már jól ismert kis sziklacsoportnál megállt, és letelepedett az egyikre. Megpaskolta maga mellett tenyerével, invitálva ezzel az igazgatónőt, hogy foglaljon helyet. Az igazgatónő komótosan odalépkedett és helyet teljesen nem foglalt ugyan, de neki támaszkodott a kőhalomnak, úgy figyelte immáron árgus szemekkel a boszorkányt.

- Gondolom azt már tudja, hogy van múltunk Perselussal.. - nézett jelentőségteljesen a beszélgetőpartnere mindig aggodalmas szemébe a nő, mire az csak sietős bólintással igazolta a feltevését.

- Nézze, igazgatónő. Erről a mai napig nagyon nehéz beszélnem. Magának valamivel könnyebb lesz elmondanom, mint Perselusnak, de így is pont elég mély sebeket fog feltépni ismét. Nem szeretnék sokat mondani róla, csak a puszta tényeket, azt is gyorsan. - a nő immáron a fűszálakat fürkészte a földön, az igazgatónő pedig idegesen tördelte ujjait a boszorkány szavai hallatán, de megszólalni nem mert, nehogy bármivel a szavába vágjon ezzel megszakítva, ha ennyire nehezére esik beszélni róla.

- Essünk túl rajta..- fújta ki hosszasan a boszorkány a levegőt.

- ..gyermeket vártam, Minerva. Mikor apám beszervezett Voldemort katonájának, már a szívem alatt hordtam egy életet. Perselussal közös szerelmünk gyümölcsét. Ő még nem tudta. Aznap mondtam volna el neki, mikor apám megtámadta őt, hogy választás elé állítva engem beszervezhessen a seregbe. Egy nap nem úgy teljesítettem, ahogy a nagyúr elvárta volna, Bellatrix pedig addig kínzott mígnem elvesztettem a gyermeket. A közös gyermekünket. Bár milyen élete is lehetett volna.. nyilvánvalóan nem vagyok szülőnek való. Ugyan nem volt sok választási lehetőségem, még is lehetett volna talán jobban vagy biztonságosabban csinálni, hogy ne történhessen meg ez az egész. Hogy ne vegyék el tőlünk.. ezek után mivel a nagyúr már rég kiszemelte magának Perselust hű katonájának, elvette az emlékeit rólam, hogy ne tudhassa meg soha milyen szörnyűséget tett Lestrange. Én pedig beletörődtem. Úgy gondoltam, ha csendben maradok és jól teljesítek, akkor, ha már mást nem is tudtam, Perselust még életben tarthatom. Őt még megmenthetem.. mindent elrontottam, Minerva. Mindent. - gördült le az első könnycsepp a nő arcán.

- Ó, kedvesem..- ölelte át a boszorkányt az igazgatónő aki a lány meséjét hallgatva hol bíborvörös, hol halál sápadt volt az indulatoktól amik dúltak benne. Maximálisan megértette így már a Professzor reakcióját és tettét. Az ő szíve is majd bele hasadt a mesébe. A mesébe, aminek meg sem lett volna szabad soha történnie. - .. nem a maga hibája volt. Biztos vagyok benne, hogy mindent megtett, hogy a gyermeket biztonságba tudja. Voldemort köztudottan érzelmileg és értelmileg labilis embereket gyűjtött maga köré, hogy véletlenül se érezhessenek könyörületet vagy bűntudatot tetteik irányt. Maga a mai napig szenved, és hibáztatja magát a történtek miatt, pedig vajmi keveset tudott volna tenni a megakadályozásában. Bellatrix mindig elérte, amit akart. Nem számított mennyire kegyetlen tettet kellett hozzá végre hajtania. Pontosan ezért maradt mindvégig Voldemort kegyeiben.. Riel. Maga jó ember. A Roxfort valaha volt legszigorúbb és sokak szerint legmogorvább tanárát szelídítette meg. Nem ment volna, ha nem ragyogna pontosan annyira tisztán a lelke, mint amennyire sötétnek érzi magát. - simogatta a nő hátát biztatóan az igazgatónő, miközben ő is elmorzsolt néhány könnycseppet, amíg nem figyelt a boszorkány.

- Köszönöm, Minerva.. igazán. Tudja, erről nem beszéltem még soha senkivel. Senki nem mondott nekem biztató vagy bíráló szavakat, csak saját magam gondolatai voltak és azok mint láthatja, elég sötétek. - eresztett meg egy félszeg mosolyt az igazgatónő felé. Szemében még mindig könnyek csillogtak, de már nem csak a gyötrelemtől amit átélt, hanem az igazgatónő jósága és kedvessége miatt. Hálás volt neki a biztató szavak miatt. Életében először érezte úgy, hogy talán, bár hibás volt a történtek miatt és elfelejteni soha nem fogja tudni.. de mégis, túl fogja tudni magát tenni rajta.

- És, kedvesem, mi lesz Perselussal? Utána megy, ugye? - kérdezte még mindig kissé zaklatottan az igazgatónő. Így, hogy tudja mi történt, még jobban aggódik a Professzorért.

- Nem fogom hagyni, hogy egymaga küzdjön meg ezekkel a démonokkal, Minerva. Látja nekem is mennyi sikerem volt benne egyedül. - szorította meg biztatóan az igazgatónő kezét, majd elindult, hogy megkeresse vérző szívű kedvesét.