Vulnera Sanentur

8.

Piton

Perselus hatalmas léptekkel, szinte már rohanvást közeledett a pincébe, lakosztálya felé, mikor is Minerva mindentudó mosolyával találta szembe magát a folyosón. Kedvelte az idősödő boszorkányt, de fogalma sem volt róla honnan van ennyi szeme és füle. Csak magára akarta volna csukni szobája ajtaját, egy pohár whiskyvel és nem gondolni semmire. Cseppet sem volt kedve most a mindenttudó igazgató feddő pillantásaihoz, bizonyára már megneszelte, nem is azt, hogy találkoztak, inkább, hogy már meg is ríkatta az újdonsült üdvöskéjét. Éppen fordult volna sarkon, hogy egy másik irányból közelíthesse meg lakosztályát, mikor meghallotta az igazgató rekedtes, tekintélyparancsoló hangját:

-Perselus! Egy pillanatra, ha szabad..!- Piton megállt, ugyan, de vissza nem fordult az idős boszorkányhoz.

Minerva útjára bocsátotta az egyik alsóbb éves diákot egy pergamennel a kezében, majd minden figyelmét a bájitalmesternek szentelte.

- Szóval.. - fürkészte az akkor már terebélyes hátát mutató férfit. - - ..találkoztak? - szegezte neki a kérdést az igazgatónő huncut mosollyal az arcán. Igazából hálát is adott Merlinnek, hogy ezt nem látta a Mardekár feje. Bár régóta barátjának tartja Perselust, még ő sem szívesen bőszítette fel, ha nem volt feltétlenül muszáj.

Piton túl zaklatott volt, hogy higgadtan tudjon válaszolni a boszorkánynak, így csak legyintett egyet a baljával, jelezvén, hallotta a kérdést, de szóra sem méltatja. Majd ismét nyakába vette a Roxfort folyosóit, hogy végre eljuthasson békés magányába.

-Ezt egy igennek veszem.- morogta magában az igazgatónő, suhintott egyet pálcájával s a következő pillanatban már gyönyörű rajzos cirmosként rótta a folyosókat tovább.

Beérvén lakosztályába háttal az ajtónak támaszkodott, amíg kicsit kifújta magát, aztán lusta pillantást vetett a már olyannyira ismerős pohár irányába. Nem tudja mit titkol a smaragdszemű, de feltett szándéka kideríteni. Nem csak maga, az egész Roxfort érdekében. Nyugtalanította a nő titka, még sem érezte veszélyesnek magát a személyét. Szinte már azon kapta magát, hogy vonzódik hozzá. Pedig az lehetetlen. Neki Lily jelentette a mindent. Mégis olyan érzéseket szabadított fel benne a boszorkány közelsége, amikről álmodni sem mert ezidáig. Talán még az Evans lánynál sem érzett hasonlókat.

Komótosan karosszékéhez lépett, helyet foglalt benne. Intett egyet a kandalló irányába, amiben azonnal fellobbant a meleget adó tűz lángja. Észre sem vette, hogy annyi ideig bűvölte a lángokat, mígnem lecsukódtak a szemei. Fejét tenyerébe hajtva elbóbiskolt a tűz előtt, és álmodott.

-Perselus! Gyere már, te lustaság! Elkésünk! - ismerős hang csengett fülébe. Az alak aki közeledett felé homályos volt, nem ismerte fel. Adott egy sietős csókot a varázsló ajkaira megborzolta állig érő fekete haját, majd szökellt is tovább a naplementében, akár egy őzsuta. A csókot a varázsló földöntúli boldogsággal fogadta és viszonozta. Majd kócos hajával nem törődve, könyveit felkapva iramodott a lány után. Ám mire beérte a boszorkányt az iskola mögött, hirtelen több helyen éles fájdalom hasított a testébe. Könyveit azonnal elejtette, és a fájdalmas területre kapta mindkét kezét. Érezte, hogy meleg folyadék csordogál végig az ujjain. Ahogy lenézett kezére, az vérben úszott. Az ő vérében. Ezzel egyidőben fájdalmas kiáltást hallott:

-NE! - rohant hozzá a homályos alak - majd karja alá kúszott és átkarolta derekát, ezzel támogatva a varázslót.
-Ne, ne.. ne! Perselus tarts ki! Nem teheted ezt velem. Nem. Nem.. nem! Perselus, kérlek! - ismételgette könnyektől fojtott hangon a lány, miközben vele együtt csuklott össze a súlya alatt.