Vulnera Sanentur

19.

- Gyere, menjünk vissza most már. Együtt. - búgta Perselus telt, öblös hangján a nő fülébe. Közben még szippantott egy mélyet a boszorkányt körüllengő levendula illatból, és úgy érezte, ha itt is fognak állni életük végéig mint két szikla, amit a tenger hullámai és a széllökések oly bőszen ostromolnak ő akkor is: hazaért. Megengedett magának egy szabad szemmel szinte alig látható mosolyt a gondolatra, majd szorosabban magához húzva a nőt, eltűntek a szélben.

A következő pillanatban már ott álltak a Roxfort kapui előtt és a nőnek nem akaródzott belépni rajta.

- Riel? - nyújtotta kezét a boszorkány felé a varázsló. - Mire vársz, Kedves? - fogta közre immáron a nő kezét s nézett rá kérdőn éjfekete szemeivel.

- Tudod, csak azért hívtak ide, hogy téged helyettesítselek. Most már úgy hiszem nincs szükség a szolgálataimra. - piszkált egy fűszálat cipője orrával minduntalan a boszorkány.

- Az iskolának és a diákoknak talán nincs is. Nekem viszont annál több.- mosolygott rá pimaszul a bájitalmester.

- Perselus Piton, annyi minden történt velünk az utóbbi években, és te még mindig úgy gondolod, hogy egy csábos mosoly meg tudja bármiről is változtatni a véleményem? - húzta fel szemöldökét kérdőn a boszorkány, de nem bírta ki mosolygás nélkül.

- Nos, ha az nem is, Miss Grey.. egy biztos módszert mindenképp tudok hozzá. - azzal magához rántotta a nőt, aki háttal helyezkedett el karjaiban. Egyik kezével lefogta a boszorkányt, a másikkal pedig mind az öt ujjával táncot járt a bordái között. A nő kacagott, sikított, vergődött a kínzó ölelésben és persze könyörgött, hogy végre vége szakadjon szenvedéseinek. Perselus együtt nevetett a nővel, az sem érdekelte, hogy a diákok megláthatják őket. Csak ő volt és Riel, semmi más nem számított abban a pillanatban.

- Jó, nyertél! Jó leszek! Kérlek! Kérle-ek! Perselus hagyd abba! - sikongatta a boszorkány mire végre már csak az ismerős karok ölelését érezte maga körül, a csiklandozás nélkül.

- Akkor, Miss Grey? Megtisztelne azzal, hogy velem tart a Roxfort épületébe? - kérdezte még mindig a nevetéstől elcsukló hangon a varázsló, és a nő befészkelődve a a férfi hóna alá, derekát baljával átkarolva indult meg az épület belseje felé. A férfi jobbja a nő vállán pihent hanyagul, és úgy érezte a világ legszerencsésebb embere egy ilyen szépséggel az oldalán.

Piton érezte a diákok szörnyűködő pillantásait magukon. Nem értették mi történt a mosolygós, kedves, bájos bájitaltan tanárukkal, hogy ilyen bensőséges viszonyba került a legjobb napjain is csak borzalmasan elviselhetetlen Professzorral.

- Ugye tudod, hogy most kezdődnek el a pletykák, hogy minimum imperius- átok alatt állsz, de legenyhébb fokon is halálosan megfenyegettelek, hogy mellettem legyél? - súgta oda a nő dús hajába a varázsló, mire a boszorkány belenevetett a férfi mellkasába.

- Ó, ha tudnák, hogy mit műveltél velem a kapuk előtt, nem lenne több kérdésük a dologgal kapcsolatban..- kuncogott még mindig a nő, és csilingelő nevetésével újból és újból csordultig töltötte boldogsággal a varázsló lelkét.

McGalagony az irodája tágas ablakából figyelte a közelgő gerlepárt, s bár gyanította, hogy Perselusnak vannak igazán jó napjai is, még, ha 10 évente egyszer is, egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal, ahogy olyan könnyedén és láthatóan gondtalanul átszelték az udvart egymás karjaiban. Könnybe lábadt az idősödő boszorkány szeme, és széles mosollyal az arcán várta, hogy belibegjen hozzá a párocska.

- Perselus, Riel! Micsoda öröm magukat viszont látni. Főleg ilyen felhőtlenül! - mosolygott rájuk őszinte szeretettel az igazgatónő, amint beléptek az irodájába. - Úgy hiszem át kellene beszélnünk néhány dolgot. Igazam van? - pillantott a szemüvege fölött a számára oly kedves társulásra.

- Igen, Minerva. Ezért volnánk itt.- vette át a szót Perselus. - Nem tudom önnek vannak-e más tervei, de szeretnék visszatérni immáron véglegesen a diákjaim közé és venném át a bájital tanok oktatását Miss Grey-től.

- Semmi akadálya, Perselus. És, Riel? Magának mik a tervei a jövőre nézve? - kérdezte tettetett tudatlansággal az igazgatónő.

- Nos, elgondolkodtam, hogy visszatérnék szerény életemhez, de Perselus másként határozott, és őszintén, kicsit sem bánom. - pillantott fel mosolygó szemekkel a férfire. - Ezért, amennyiben ön nem bánná, Minerva, maradnék még egy ideig a Roxfort falain belül - itt egy pillanatra elhallgatott és idegességében beharapta száját míg erőt gyűjt a folytatáshoz- a vőlegényemmel. - ejtette ki félve és bizonytalanul a szavakat a boszorkány, mintha nem volna már teljesen biztos benne, hogy ténylegesen megtörtént a lánykérés. Perselus bátorítóan szorította meg a kezét, jobban nem közeledett felé míg az igazgatónő előtt álltak, ezt is az ízlésének túl illetlennek találta már, de pillanatnyi boldogságában nem foglalkozott vele.

- Ó, drágáim! - csapta össze tenyerét Minerva, majd szoros ölelésbe fogta a gerlepárt. - Erre a pillanatra, bár oly sok szörnyűség érte magukat, és minket is, megérte várni.- Piton feszengett az igazgató érintésétől, most már igazán szabadult volna a túlontúl lelkes boszorkány irodájából.

- Minerva, akkor mi most mennénk, elrendezni ügyes bajos dolgainkat, hogy tiszta lappal kezdhessük a holnapi napot. - mondta kissé feddő hangon a varázsló, miközben próbált kibontakozni az igazgatónő karjai közül.

- Hát persze, drágáim. Menjenek csak. Aztán remélem kapok majd egy baglyot mikor és hol lesz a nagy nap.

- Minerva, maga nélkül biztos lehet benne, hogy nem lesz esküvő. - mosolygott rá kezét szorongatva a boszorkány, majd hátat fordított, és szedte apró lábait az idő közben kislisszoló és mint a köd felszívódó professzor után. - Perselus Piton. Hogy akarsz így esküvőt, ha még az is feszélyez, ha egy másik ember előtt kell megfogni a kezem? - motyogta magában fejcsóválva a boszorkány, majd nem bírta ki kuncogás nélkül a gondolatait.

Olyan hosszú idő után végre úgy érezte, él. Létezik, hús vér valójában, és azt sem bánja, ha mindenki hülyének nézi majd emiatt, de minden boldog percét úgy fogja megélni, mintha az lenne az utolsó: ezer fokos lángon égve.