Vulnera Sanentur

1.

Piton

Csupán cipője visszhangzott a Roxfort ódon falai között, ahogy lopta a távolságot a lakosztálya felé. Hallott valami piszmogást az egyik folyosón, de úgy döntött ma ad egy jó estét a diákoknak. Még a büntetőmunkák kiosztására sem volt hangulata, pedig az általában mindig kicsit jobb kedvre derítette. A mai nap más volt. Ismét látomása volt. Nem látó. Sosem volt tehetsége az ilyenekhez, mégis mióta a halál torkából tért vissza azon a bizonyos estén, egy nő képe kísérti, és nem érti miért. Talán Nagini mérge az, ami súlyosabb agykárosodást okozott nála, vagy csak valami rövidzárlatot az agyában, de annak talán már helyre kellett volna állnia ennyi idő alatt.

Beért a lakosztályba, sietősen zárta magára az ajtót, majd azzal a lendülettel kapta ki a vitrinből az ismerős ízű lángnyelv whiskyt, hogy végre letompíthassa tudatát arra a szintre, ahol nincs más, csak nyugalom, sötétség, és néha napján még mindig: Lily.

Kitöltötte a nedűt, ledobta magát a karosszékébe, még a talárját sem vette le, csupán az inge nyakán lazított meg néhány gombot, hogy kényelmesebben legyen, majd lustán felemelte a poharat. Gyönyörű színe volt ahogy átsütött rajta a gyertyák fénye, már ettől jobban érezte magát. Belekortyolt. Hirtelen mintha összezárt volna a torka, meg kellett emberelnie magát, hogy az égető nedűt ne köpje vissza hatalmas köhögések közepette. Talán a szervezete így jelzett, hogy ideje leállnia vele. Esténként előszeretettel fordult a pohár felé, így biztosítva magának a békés és nyugodt álmokat. Talán ma megpróbálhatná nélküle. Talán ideje megküzdenie a démonaival, bár erőt nem sokat érzett hozzá.

Letette a poharat az előtte lévő egyszerű fa dohányzóasztalra, még töprengett egy pillanatig, hogy jól döntött-e, végül öles léptekkel elindult a fürdő felé, hogy lemossa magáról a nap porát. Levetkőzött, a ruháit szépen egyesével szétválogatta, összehajtogatta, majd félre tette attól függően, hogy tiszta-e. Precíz ember volt mindig is. Nem tűrte a koszt és a kuplerájt, sőt kifejezetten undorodott tőle. Minden katonás rendben sorakozott nála, mindig tudta mit hol keressen, vagy hova tett le. A házmanóknak nem sok dolga volt nála, csak a szennyesét vitték el és a portól szabadították meg a lakosztályát. Nem hiába ő az egyik legjobb a méregkeverésből és bájitalokból. Elengedhetetlen hozzá az ilyesfajta fegyelem, és odafigyelés. Egy rossz mozdulat, egyel kevesebb vagy több csepp valamiből, és visszafordíthatatlan károkat lehet okozni vele.

Megállt a tükör előtt, nem szokta nézegetni magát, fölöslegesnek tartotta. Tisztában van a kinézetével, továbbá nem akar tetszeni senkinek, még magának sem. Most sem kifejezetten saját magát méregette, hanem a nyakán lévő heget. Nagini jó nagy sebet ejtett rajta, tényleg csoda, hogy túlélte. Összehúzott szemmel mustrálta a sebét miközben azon az estén töprengett. Óvatosan végighúzta ujját a seben, halkan felszisszent. Bár már rég begyógyult, még mindig fáj. Nem értette, hogy miért nem halt meg. Bele kellett volna halnia. Bele akart halni. Itt akarta hagyni ezt a világot annyi szörnyűség után amit tennie kellett az évek során. Úgy érezte neki már semmi jót nem tartogat az élet, eddig sem tartogatott.

A gyermekkora kín szenvedés volt az idegbeteg, alkoholista mugli apja miatt, az iskolában a diákok kiközösítették fekete haja és fehér bőre miatt. Azt mondták úgy néz ki mint maga a halál. Sosem voltak barátai, bár nem is dolgozott azon, hogy legyen. Egyszerűen úgy gondolta nem érdemi meg, és nem is fáradozott tovább azon, hogy megváltoztassák mások a véleményüket róla. A nőt, akit szeretett ellopta az a Potter, bár csak eszébe jutott a gondolat, keserű fintor ült ki az arcára. Majd a nagyúr megölte Lilyt. Az egyetlen szívének kedves lényt a földön. Annyira hiányzott neki. Még ennyi év távlatából is elmorzsolt néhány könnycseppet a lány emlékére.

-Elég az önsajnáltatásból, Perselus- gondolta magában, majd belépett a zuhany alá. Élvezte ahogy a hűvös víz végigfolyik a testén. Szerette a hideget, nem volt ez másképp a fürdővíz hőmérsékletével sem. Míg másokat a forróság lazít el, addig Perselus jobbat nem is kívánhatott volna magának ennél a hűs zuhanynál. Haját két kézzel hátra simította, fejét felszegve élvezte ahogy végigcsordogálnak arcán a cseppek, s hogy éjfekete haja magába szívja a nedvességet.

Ekkor hirtelen áramütés szerű fájdalmat érzett egész testében, majd az agyába furakodott ismét egy emlékkép. Egy nő volt fölé hajolva. Homályosan látta, nem tudta ki ő. Lágyan ráhelyezte a tenyerét az arcára, hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet, amit Piton nem is érzett, hogy útjára engedett. A nő közelebb hajolt hozzá, az arcuk egymás mellett volt, érezte a melegséget amit áraszt magából a rejtélyes idegen, majd a férfi fülébe súgta: -Még nem most, Perselus. Ez még nem a te időd.- A férfi hirtelen ocsúdott fel a látomásból, azt sem tudta hirtelen hol van, csak kapkodta a levegőt a zuhany alatt, és próbálta rendezni vonásait. Nem ment. Eddig még soha nem jutott el a látomásban. Valaki megmentette az életét. De ki ez a rejtélyes nő? És miért nem hagyta őt, hogy békével szálljon alá?

Gyorsan magára csavart egy törölközőt, és kirontott a fürdőből. Egyenesen a pohár felé vette az irányt, majd egy határozott mozdulattal ledöntötte az egészet a torkán. Töltött még egyet, ugyanaz lett a sorsa mint az előzőnek, majd még egyet. Egészen addig folytatta ezt, míg mély álomtalan álomba nem merült.