Vulnera Sanentur

18.

Perselus pontosan ott állt a fjord legnagyobb sziklaszirtjének tetején, pontosan ugyanolyan mozdulatlanul és rendíthetetlenül, ahogy azt a nő tette az emlékképben, mikor megmutatta neki.  A boszorkány lassan közelített felé, nem akarta megriasztani a gyászoló férfit, ám az már akkor tudott ottlétéről, mikor a föld megérintette a talpát. A boszorkány mikor már egészen közel került a férfihoz, annak mély hangja törte meg a csendet:

- Nem lett volna jogod ehhez, tudod, Riel? Egyszerűen csak nem.. - mondta meggyötörten a varázsló.

- Ha megtehetném, én visszahoznám az életbe Bellatrixet. Visszahoznám, és újból megölném a bűntudat legkisebb szikrája nélkül. Majd újból és újból, egészen addig míg úgy nem érezném, enyhül a fájdalom. - Ő volt a gyilkos, Riel.. de te voltál aki hagyta a szőnyeg alá söpörni az egészet. - nézett vádlón a boszorkányra, annak íriszeit keresve, de nem találkozott tekintetük. A nő egyre csak a földet nézte, nem tudta volna tartani a férfi meggyötört tekintetét.

- Ha megtehetném, én is megtenném ezt, Perselus. Annyi különbséggel, hogy nem ölném meg a nőt soha. Minden nap egy kicsivel többet vennék csak el tőle, mint amire szüksége lenne boldogsághoz, mígnem beleőrülne a fájdalomba, amit másoknak ennyi éven át okozott. A halál megváltás lenne neki, amit tőlem nem kapna meg. Soha. - mondta magabiztos hangon a boszorka, de még mindig nem tudott ránézni a varázslóra.

- Tudod, napokig nem tudtam mit tehetnék, Riel. Keressek fel mindenkit, aki tudott az egészről és öljem meg őket pokoli kínok közt? Vagy csak az apáddal tegyem ezt, aki akaratodon kívül beszervezett ezek közé a vadállatok közé? Addig kínozzam, amíg nem könyörög halálért, majd tovább..? Sírjak, üvöltsek, égessem fel az egész világot gyászomban, vagy gyűlöljelek téged a hazug életért, hogy most kellett ezekről tudomást szereznem? Szánjalak, vagy megvesselek azért, hogy ennyi időn keresztül cipelted egyedül válladon a terhet, vagy csak kívánjam azt tényleg, hogy bár ne ismertelek volna soha? Nem akartalak látni, nem tudtalak látni. Teljes szívemből megvetettelek. Most mégis itt állsz velem szemben és én nem akarok semmi mást, csak a karjaimba zárni életem végéig, hogy megóvhassalak még a szél fúvásától is. Még ezek ellenére is ilyen hatással vagy rám Riel. Igazi boszorkány vagy, és én teljes szívemből szeretlek még akkor is, ha életemben nem csalódtam ekkorát senkiben. Minden porcikámmal téged akarlak védelmezni és imádni még akkor is, ha egy kivétellel soha nem haragudtam ennyire senkire életemben. Fel tudod ezt fogni, Riel? Ezek ellenére is még mindig csak téged akarlak boldoggá tenni, senki mást. - itt a varázsló kifulladva elhallgatott, mikor a boszorkány zokogva a karjaiba vetődött.

- Perselus Piton, minden egyes szívdobbanásom, a lelkem összes darabja, csak a tiéd. S, ha meg is halok majd, mert rá fogok szolgálni, a te életed akkor is meg fogom óvni és mindenki másé elé helyezni. - idézte magát könnyeitől fuldokolva a nő.

A varázsló megtámasztotta állát a boszorkány feje búbján, hosszú karjai teljesen körbeölelték a nőt. A boszorkány apró kezei görcsösen szorították magához a varázslót ahol érték, és úgy nyomódott hozzá minden porcikájával, hogy szinte már fájdalmat okozott a férfinek.

- Légy a feleségem, Riel. - szakította meg az ölelést Piton és nézett a lehető legkomolyabb tekintettel a nő folyton könnyektől csillogó szemébe. - Veled akarom leélni az életem, senki mással. Azt akarom, hogy hivatalosan is összekössük az életünket. Hogy soha ne tudj többet elillanni előlem, és hogy tudd, mindig számíthatsz rám, és fordítva. Azt akarom, hogy az enyém légy, senki másé. Enyém, még egy életre, vagy félre. Vagy csak pont annyira, amennyi megadatott. Azt akarom, hogy egy legyen az örömünk és gyászunk. Egy a boldogság és egy a kín. Soha többet ne kelljen egyedül megküzdenünk semmivel, csak ketten. Úgy pedig bármikor és bármivel.. - simította meg hatalmas tenyerével a nő arcát, majd tarkójánál fogva húzta bele egy csókba, ami mindezt megpecsételte.

Az időjárás ugyanolyan zord és sötét volt, mint mikor legutóbb itt jártak, a tenger hullámai ostromolták a szirtet és a partokat, a sötét fellegek pedig úgy tűnt soha nem fogynak el, most mégis, egy reménysugár jelent meg az égen a két összetört szív fölött egy fénysugár képében. Bár jobban össze nem törhetett volna egyikük sem, most mégis, úgy érezték talán van még értelme a létnek így, egymás karjaiba zárva.

Talán vár még rájuk egy boldog vég, még ha csak annyit is tartogat, hogy együtt élhetik azt meg.