Vulnera Sanentur

30.

           30.

A boszorkány emlékezetében tökéletesen élt egy emlékkép egy szobáról. Arról a szobáról. Az apja háza tele volt olyan helyiségekkel, ahova nem tehette be a lábát, és Riel nem is kívánkozott ezekre a helyekre egyáltalán. Számára az volt a megnyugvás, ha olyan messzire mehetett a szülői háztól, hogy szinte az emlékei is kezdtek elhalványodni, mégis.. volt egy szoba, amit míg él, nem tud elfelejteni. Erről szintén Frederic gondoskodott. Talán akkor kezdődhetett az elméje teljes elborulása, mikor azt a szobát berendezte a varázsló. A falakon édesanyja fotói lógtak. Rengeteg közös képük volt, és a nő, akivel ő soha nem találkozhatott úgy tűnt, mintha mindig is mellette lett volna. Mintha mindig ismerte volna, és mintha mindig rá mosolygott volna a képekről, nem csak a semmiségbe. Gyönyörű nő volt, zöld, mandulavágású szemei szinte világítottak napbarnított bőre és sötétbarna haja miatt. Magas, sudár testalkatát bármilyen nő megirigyelte volna, és az a mosoly. Az a mindent beragyogó csodás mosoly, amilyen csak egy anyukáé lehet s elfeledtet minden kínt.. Riel szeretett volna minél több hasonlóságot találni kettőjükben, de néhány kivételtől eltekintve, sajnos inkább az apja vére ami meghatározta kinézetét. Bár nem ismerte soha, biztos volt benne, az anyjának olyan tiszta volt a lelke és olyan tündöklő, hogy az angyalok közt is kitűnt volna jóságával. Nem ismerte, mégis szíve minden szeretetével szerette, és annyira, de annyira hiányzott neki az életéből. Nem csak mikor a pofonok csattantak, nem. Riel szíve szerint minden egyes pillanatot úgy osztott volna meg vele, mintha együtt élték volna meg. Hiányzott neki az anyukája, akit soha nem ismert, és mikor a Frederic-el közös képeit nézte be kellett, hogy vallja magának: hiányzott neki az apja, akit szintén soha nem ismert. Az az apa, aki akkor lehetett volna, ha az édesanyja nem hal bele a szülésbe, és ő nem keseredik meg egy életre, vagy többre.. Aki boldogan játszott volna vele és mulattatta volna vicces varázslatokkal gyermekkorában, aki fogócskázott volna vele, vagy csak épp érdekelte volna mikor merre megy. Aki megkereste volna, mikor eltévedt, majd leszidta volna az aggodalom miatt. Aki óvó karjai közé fogta volna, mikor hatalmas viharok tomboltak és villámok szaggatták szét az eget. Akinek egy nap félve mutathatta volna be a férfit, akit szíve választott, Perselust. Félve, hogy mit szól majd hozzá, bár tudta volna, hogy néhány nap morgolódás után úgy is a szívébe fogadja az ifjú varázslót. Hiányzott neki az apa, aki egyszerűen csak szerette volna. Elmélázott mi lett volna ha egy boldog családban nő fel, ahol nem a maró gyűlölet az miben felnevelkedik, hanem ahol az anyja szeretete beragyogja Frederic mindig gondterhelt és dühös arcát, ezzel együtt pedig az életük összes momentumát.

Óvatosan nyitotta ki a szemét, miután megérkezett a szobába. Az ugyanúgy nézett ki, ahogy emlékeiben élt. Az ódon omladozó falakon még mindig édesanyja fotói lógtak, mindenhol az ő holmija volt a poros helyiségben. Az apja oda száműzött minden vele kapcsolatos dolgot, és amikor nagyon meg akarta büntetni Rielt oda vonszolta be, hogy beleégjen a tudatába miért is kapja a végeláthatatlan veréseket. Ahogy végignézett a szobán, fel is ismerte az utolsó ott töltött napja emlékeit. Néhány nappal az előtt történt, hogy beszervezték volna halálfalónak. Ő már érezte a szervezetében végbe ment változásokat, már akkor tudta, biztos volt benne, hogy gyermeket vár. Az apjának viszont feltűnően rossz hangulata volt egész nap. Ez általában így ment, egyenesen arányosan változott a hangulatuk. Amennyiben a boszorkány tündökölt, az apja tajtékzott a dühtől, és ha Frederic örvendezett, a boszorkány nagyrészt sebesülten és meggyötörten nézett vissza rá a padlóról. Riel ezért is próbálta minden áron palástolni örömét, ám ezúttal nem volt elég elővigyázatos, és megneszelte az apja, hogy változás állt be az életükben. Azt nem tudta mi, és a boszorkány sem szándékozott beszámolni róla neki, Frederic mégis ösztönösen érezte, hogy itt az ideje kinyitnia ismét a szoba ajtaját.