Vulnera Sanentur

27.

Perselus, miután kölcsönösen megnyugodtak egymás karjaiban felnyalábolta a nőt a földről, majd elindult vele a szoba irányába, hogy végre nyugovóra térhessenek ez után az igazán eseménydús nap után. Bár biztos volt benne, hogy egy szemhunyásnyit sem fog tudni aludni, mégis teste kívánta az ágy nyújtotta nyugalom és pihenés hazug ígéretét. Olyan óvatossággal és körültekintéssel nyúlt a boszorkányhoz, mintha porcelánból lenne, s egy hirtelen mozdulat az egész nőt, vele együtt pedig boldog jövőképüket is semmissé tehetné. Annyira törékeny volt még ez az öröm és annyira hihetetlen.

Miközben lassan haladtak a szoba irányába érezte, hogy a nő egyre szorosabban simul bele ölelésébe, egyre kontrollálatlanabbul. Lenézett a boszorkányra, aki valószínűleg azon nyomban aludt el karjaiban, ahogy felemelte azt. Annyi érzelem kavargott a varázslóban, és mégis, amint a nő kedves álmoktól nyugodt, kisimult arcát fürkészte, olyan megnyugvás kerítette hatalmába, ami felülírt és elnyomott bármilyen más érzést. Azok az előbb még oly' szigorú, dühös és csalódott vonások, egyszeriben úgy simultak ki az álmok földjén, mintha soha semmi gondja nem lett volna a nőnek. Haja boldogan lengedezett a varázsló karjáról omolva föld felé, mint a legcsodásabb vízesés ami csak teremtetett e világon, s láttatni engedte törékeny, kecses nyakát, ami túl sok férfi szívet bolondíthatott meg, majd zúzhatott porrá az évek alatt. Vékony karjai közül jobb a testük közé szorítva pihent, míg másik tenyérrel ráhajtva feküdt a férfi mellkasán. Perselus baljával picit feljebb emelte a nőt, hogy lágy csókot lehelve homlokára folytassák útjukat a szoba irányába.

Bár még számára mindig tökéletesen hihetetlen a tény, de boldog volt. Ő, Perselus Piton, a diákok, sok tanártársa és halálfalók leggyűlöltebb ellensége, olyan sok rossz és gonosz tett elkövetője, úgy érezte révbe ért. Révbe ért, holott nem érdemli meg. Pontosan ez az érzés kerítette egy pillanat alatt pánik alá teste minden porcikáját, mert tudta: el fognak jönni azért, ami az övé. Eljönnek, és neki készen kell állnia, hogy megvédje azt.

Gondolataiból az ágy szakította ki, amint belerúgott véletlenül lábfejével, elméretezve a távot. A nő még mindig békésen szundikált karjai között, így óvatosan lefektette, betakarta, majd kicsit lazítva öltözékén ő maga is bebújt mellé, hogy még érezhesse nyugtató melegét a boszorkánynak. A nő teste, mintha csak neki lett volna tervezve, és minden sejtje a varázslóra lenne hangolódva. Tudta mindig mit kell tennie, hogy a tökéletes hatást érje el. Ez esetben amint megérezte a varázsló közelségét bújt bele egyből annak ölelő karjai közé és ringatta édes nyugalomba a felzaklatott férfit.

- Mennyi kín és mennyi öröm egy napra.. - summázta a varázsló a mögöttük lévő órákat, majd szemhéjait egyre nehezebbnek érezvén lecsukta azokat, hogy a nő tökéletesen nyugodt szívverése és szuszogása a mellkasán magával ragadhassa az álmok földjére.

Riel meglepően fitten ébredt az előző napihoz képest. Bár nem tudta hány óra lehet, még mindenütt sötétség és béke honolt. A férfi mellkasán pihent, élvezte annak egyenletes emelkedését és süllyedését. Miután szemügyre vette a varázsló összes porcikáját, amit a sötétség és rajta maradt ruhái látni engedtek, ismét konstatálta magában: a szíve örökre Perselus Pitoné. Nem akarta most felébreszteni a férfit, csak csodálta a hajnali fényben. Annyira jól állt neki. Talán már tényleg a részükké vált a sötétség, azért élvezi ennyire az éjszaka és fényszegény környezet nyújtotta teljesen más perspektívát. Minden megváltozik, mikor az árnyékok átveszik a hatalmat a fény felett. A muglik, varázslók, boszorkányok, állatok, növények és még a tárgyak is teljesen más arcukat tudják mutatni. Egy teljesen új, izgalmas világ bontakozik ki az éj leple alatt, és Riel kifejezetten szerette felfedezni azt.