Út a biztonság felé |✔|

1

Lisa Simons

LA utcáit járva észreveszem, hogy nemsokára otthon is vagyok. -Otthon édes otthon- motyogtam magam előtt a járdát pásztázva. A zene mindig ad egy kis életkedvet szürke napjaimba. Ez a tevékenység ma sem maradhatott el. Ilyenkor elfeledteti a problémáim kivesézését. Ma éreztem egy különös érzést mellkasomba azt sugallva, hogy ma történni fog valami. Hát meg is történt. Ekkor szerencsétlenségemre beleütköztem valamibe jobban mondva valakibe és a földön végeztem. 

-Jaj.. istenem.. ne haragudjon. Olyan figyelmetlen vagyok.- mondtam az illetőnek aki belém ütközött. Nem néztem fel mert féltem, hogy kapok tőle egy goromba megjegyzést. 

-Én is hibás voltam- nyújtotta felém a kezét. Hangja lágy volt, nem tett semmit rosszalló megjegyzést. Pedig számítottam rá. De a hangja nagyon ismerős, valakire emlékeztet. De vajon kire? Mosolyogva elfogadtam és apró kezeimet övéibe illesztettem. Ekkor beugrott minden, ő nem más mint az én kedves aranyos bostoni szomszédom vagyis szomszédunk volt. Már értem, hogy miért is volt annyira ismerős a hangja neki volt ilyen. Egyszerre lágy és kellemes de kemény és határozott. 

-Te..Szent..Isten..-taglalva mondtam mert még mindig a sokk hatása alatt vagyok.-Chris bácsi?-kérdeztem rá. Remélem, hogy beceneve alapján rögtön felismer de nem így lett. 

-Elnézést de ismerjük mi egymást?-kérdezte értetlenkedve de mire mondta volna tovább hirtelen ölelésembe vontam. Jó szoros ölelésbe. 

-Hát Chris bácsi fel sem fogom, hogy újra találkozunk 8 év után. Meg kell, hogy mondjam nem változtál semmit. Maximum-kezdtem el nyomogatni méretes bicepszét.-Jól kigyúrtad magad.-jó régebben is volt neki szép izomzata de most. Valami félisten esküszöm. Ha nem lenne akkora korkülönbség köztünk egyből rávetettem volna magam. 

-Kicsi lány nem tudom honnan szeded ezt a nevet de én nem ismerlek téged. És most ha megengeded akkor mennék tovább. Fontos dolgom van.-szavai fájtak. Mardosták kicsi szívemet, mindig felnéztem rá. Kiszabadult erős szorításomból és útnak akart eredni. -Nem adhatod fel Lisa-mondta belső énem. -Most nem hagyhatod veszni, 8 év után.- belső énemnek igaza volt. Nem hagyhatom őt elveszettnek nyilvánítani. Vele mindent megbeszélhettem ha anyuék nem voltak otthon. Második apukámnak mondhatom mert tényleg annyit foglalkozott velem mintha a saját lánya lennék. 

-Lisa Simons- mondtam neki búcsúszóként. Nem volt miért küzdeni, ha nem ismer fel akkor mégis minek. Már háttal volt nekem mikor megtorpant, mintha gondolkodna, mintha eszébe jut a név hallatán valaki. Visszafordul és felém indul, egyre közelebb és közelebb. 

-Mit mondtál?-szinte már suttogta. Egy nagyot nyeltem mielőtt válaszoltam volna.  

-A nevemet.- válaszolta teljesen nyugodtan. Kívülről lehet magabiztosnak és nyugodtnak nézek ki de belülről remegek, félek, hogy csalódás ér azzal, hogy nem ismer fel. 

-Mikor születtél?-mi ez a kérdés Chris bácsi. Mindegy jobb hogyha válaszolok mielőtt még jobban felkapná a vizet. 

-1996 december 31.- válaszoltam.

-És hol születtél?- kórházban mondtam magamba. Ha ilyeneket kérdeznek mindig elviccelem de most nem húzom a szemben álló férfi agyát. 

-Bostonban.-erre is megadtam a választ. Rendesen hallom, hogy kattognak a fogaskerekek. Várok még egy picit és hazaindulok mert kezd fogyni a türelmem.   

-Hát te vagy az.- vont ölelésbe. Most engem ért sokk, közben melegséget éreztem mivel felismert. Gondolom ismeretlen embereket biztos nem ölelgetne maximum ha kérnek tőle a rajongói. 

-Igen, én.-ennyit válaszoltam erre még jobban ölelt. Nem szeretne elengedni és én sem őt. Végre találkoztam egy olyan emberrel akit ismerek és szívemből imádok. 

-Annyira hiányoztál- engedett el- Apukád hogy van? Na és Luke?- igeen ő nem tud semmiről. Nem válaszoltam csak egy nagy sóhajt engedtem ki ajkaimon.- Talán valami rosszat mondtam?-kérdezte miközben aggódva engem nézett. 

-Tudood..., Luke már majdnem 8 éve nincs velünk. Jelet nem ad magáról szóval nem tudom. Apa pedig  újra magához vette drágalátos itókáját.- mondtam szomorúan