𝙰 𝙱é𝚝á𝚋ó𝚕 𝚕𝚎𝚝𝚝 Ó𝚖𝚎𝚐𝚊

22.𝓕𝓮𝓳𝓮𝔃𝓮𝓽

Egész este csak sírtam. Már a bátyám megunta egy idő után így lement a kanapéra aludni. Vigasztalni akart, de én nem akartam. Reggel hívott Lydia, hogy ma elmennek Allisonnal korizni és Stiles meg Scott is menni fognak, de lemondtam. Sejtettem, hogy majd suliban magyarázkodhatok neki. Nem akartam egésznap a szobába szenvedni így felöltöztem és elmentem futni egyet.

Reménykedtem benne, hogy ez segít egy kicsit megnyugodnom, de milyen rosszul hittem. Már egy jó ideje futottam, mikor megálltam pihenni. Körül tekinttetem a helyen és olyan fura érzésem támadt, mint ha jártam volna már erre. Letekintettem és csomó ibolya volt a lábamnál. Leguggoltam és ahogy hozzáértem egy régi emlék hasított belém.

-Nézd apa. Mennyi szép lila virág van itt! -néztem fel rá.

-Igen. Vigyünk anyádnak. Tudod, hogy szereti az ibolyát! -mondta apa és legugolt mellém.

Éreztem ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcomon és lecseppen az egyik virág szirmára. 6 éve nem halódtam ezt a megnyugtató hangot. Fel néztem a földről és előttem rengeteg ilyen virág volt aztán még egy emlékkép.

-Ott még több van! -ugrottam fel mellőle és rohantam a virágok felé.

-Ne siess kicsim. Még a végén elesel! -jött utánam, de én nem foglalkoztam vele csak rohantam tovább.

Felálltam és úgy, mint az emlékemben elkezdtem lassan sétálni. Ahogy haladtam előre még több emlék ugrott be, de egy idő után egy szikla állt előttem így nem tudtam tovább menni. Hirtelen bal oldalról megfújt a szél. Abba az irányba néztem és megint be villant valami.

-Apa. Gyerre. Szerintem van ott valami! -megfogtam a kezét és rángattam magammal.

El is indultam. Néhány faág az utamat állta így kikerültem őket. Végül a szikla egy résén át haladtam és mikor megláttam mi van a másik oldalon egyszere annyi emlék ostromlót, hogy az hihetettlen. Egy háborítatlan mezőre néztem, amit 11 éve én fedeztem fel. Óvatosan elindultam lefelé és meg annyi emlék tört rám. Nem messze volt egy kis dob, ahol én és apa legurultunk rajta és csak nevettük. Utána a mezőn fogócskáztunk. Itt nem bírtam tovább rám jött a sírás. Minden egyes pontnál az apámmal töltőt boldog emlékek ugrottak be.

A mező közepén leültem és csak sírtam. 6 éve, hogy meghaltak, de olyan minden egyes pillanat, mint ha ez tegnap vagy néhány órája történt volna. Mikor felnéztem egy hatalmas tölgyfa állt nem messze a mező szélétől. Újra egy emlékkép ugrott be, ahogy apa oda sétált én meg rohantam utána. Oda sétáltam a fához és a törzsébe bele volt vésve ez.

„A szeretet apa és lánya között örökké tart."

Végig húztam rajta a kezemet és csak bőgtem, mint egy óvodás.

-Bárcsak itt lennél most velem! -továbbra is csak ugyan azt csináltam. -Annyira hiányzol! -kezdtem el még jobban sírni. -Bárcsak itt álhatnál mellettem és megölnél és azt mondhatnád, hogy minden helyre jön és megoldódik magától. Nem találom az utamat egy hatalmas ködőrben állok és onnan nem tudok kijönni. Ha hallasz engem kérlek segíts utat mutatni! -leültem a fa tövébe. -Kérlek küldj egy jelet, hogy rá leljek a helyes útra! -a fejemet a térdeim közé hajtottam és továbbra is csak sírtam.

Egyszer csak a közeli fáról leesett egy faág. Oda mentem és abba a fatörzsbe is bele volt vésve valami csak már benőte a moha. Mire sikerült le szednem egy idézett fogadott.

„Bízz magadban és merd megtenni azt a lépést, amiről tudod, hogy meg kell tenned!"

Olyan érzésem volt közben ahogy újra és újra elolvastam mint ha tudta volna, hogy egyszer vissza találok ide és kelleni fog a segítsége.

-Még így is, hogy más világban vagy még mindig tanítasz! -néztem fel az égre. -Köszönöm apa!

Elkezdtem haza felé rohanni. Már egy ideje rohantam, mikor idegenek szaga csapta meg az orromat. Hiába forgolódtam nem láttam semmit. Egyszer csak valaki meglőtt valamivel és elkezdtem szédülni és elájultam.

Nem tudom meddig lehetem ki ütve, de egy raktár szerű épületben ébredtem. A kezemnél fogva felvoltam kötve így nem igazán tudtam ki szabadulni és még nem igazán tértem magamhoz. Körültekintettem és nem messze volt tőlem ugyan így felkötve Erika és Boyd is. A bal oldalamra pillantottam és ott pedig a doki volt.

-Ti mikor kerültettek ide? -kapkodtam közöttük a tekintetemet.

-Ma reggel hoztak ide minket! -válaszolta Erika.

-Miért?

-Minket azért, hogy elkaphassák Dereket. Téged pedig gondolom a bátyád miatt!

-Nagyon jól mondja! -lépett be az ajtón egy kb. 40 éves férfi.

-Ki maga? -morogtam rá.

-A nevemet nem fogom megmondani hiszen felesleges lenne. Ha megkaptam a két alfát akkor megnyugtatlak drágaságom, hogy mész te is utánuk! -fel emelte a fejemet és a mondandója végén lökött is rajta. Mikor kiment csak négyen maradtunk és ki tudja meddig? És egyáltalán megtalálnak minket valaha is?

𓂀 𝒮𝒸𝑜𝓉𝓉 𝓈𝓏𝑒𝓂𝓈𝓏ö𝑔𝑒 𓂀

Alig, hogy megérkeztünk hozzánk Stilessal Matt ott állt az ajtónk előtt.

-Szia Matt. Valami baj van? -kérdeztem ahogy oda sétáltunk hozzá.

-Hát most már igen. Láttátok Miát? Reggel elment és nem is jött haza egésznap. Azt hittem itt van, de ezek szerint nem!

-Lydia hívta korcsolyázni, de lemondta! -mondta Stiles.

-Ez nagyon nem jó jel! -kezdett pánikolni Matt.

-Nem lehet, hogy elment Derekhez? -kérdezte Stiles.

-Nem hiszem. Tegnap eléggé sikerült neki megbántania! -válaszoltam.

-Nem baj. Azért nézzük meg! -el is indult a Jeep felé Matt.

-De nem tudjuk, hogy hol lakik! -futottam utána.

-Én tudom. Néha én vittem oda Miát suli után! -be is ültünk és már mentünk is.

Egy elhagyatott metró állomáshoz mentünk. Ahogy beléptünk csak Isaac és Derek voltak ott.

-Itt van a húgom? -kérdezte Matt.

-Nincs. Ő is eltűnt? -kérdezte Isaac.

-Ezt, hogy érted?

-Úgy érti, hogy Erika és Boyd is eltűnt! -válaszolta Derek.

-De kik rabolhatták el őket? -kérdezte Stiles.

-Argenték! -mondták egyszerre Mattel.

-Nem hiszem. Akkor Allison is tudna róla! -mondtam.

-Akkor hamar rákell jönnünk, hogy kik vitték el őket! -mondta Matt.

Ez után össze ültünk és próbáltunk kitalálni, hogy kik vitték el őket.