𝙰 𝙱é𝚝á𝚋ó𝚕 𝚕𝚎𝚝𝚝 Ó𝚖𝚎𝚐𝚊

11.𝓕𝓮𝓳𝓮𝔃𝓮𝓽

Gyorsan elrepült a hét és már péntek van. Egész héten kerültem a fiúkat. Ha hívtak akkor nem vettem fel és ha beszélni akartak velem a suliban akkor valami okkal ott hagytam őket és nem is segítettem nekik az alfa ügyben sem. Hát ezért is rendesen bűntudatom volt, hiszen megígértem Scottnak. De nem bírtam Derek szeme elé kerülni. Egyszerűen nem ment. Ma kivételesen nem zaklattak így gondoltam, hogy békén hagynak, de ezt mennyire rosszul hittem. Már este 5 óra volt és egyszer csak valaki el kezdte verni az ajtót. Ki sem néztem az ablakon csak ajtót nyitottam és hát Scott volt az és a háta mögött pedig Stiles állt.

-Baj van? -kérdeztem aggódva.

-Nem nincs. De most kellenél, de tényleg!

-Jó. Rendben! -adtam be a derekamat és elkezdtem velük sétálni a kocsihoz és csak akkor vettem észre, hogy a fekete camaro áll ott.

-Mit keres itt ez a kocsi, ha a tulajdonosa nincs itt? -néztem fel váltva a két fiúra.

-Csalik leszünk! -mondta Scott és be ült a sofőrülésbe, mi meg beültünk hátra.

Lassan fél órája üldöznek minket a vadászok. Nagyon örültem, hogy bele rángattak a tervükbe. Egyszer csak megszólalt Stiles rendőrségi rádiója.

-A gyanúsított a gyárépületeknél menekül!

-Oda kell mennünk! -mondta Scott és még jobban bele taposót a gázba.

-Komolyan? Hordozhatós? -néztem Stiles-ra.

-Igen. Nem emlékszel. Ezt hallgattuk, amikor az apáink elmentek egy ügyre!

-Ja. Tényleg!

Mikor odaértünk Stiles ki is nyitotta neki az ajtót és be ült az anyósülésre.

-Sikerült? -fordult egy pillanatra Derek felé Scott, de után rögtön az utat nézte.

-Nem. Mert azok az átkozott zsaruk bele szóltak! -mérgelődött.

-Csak a munkájukat végzik! -hajolt előre Stiles. De azzal a lendülettel vissza is ült, amikor elég csúnyán nézett rá. Utána rám nézett egy pillanatra és visszafordult menetirányba. Éreztem rajta, hogy nagyon haragszik rám, de volt benne egy fajta fájdalom, amiért visszautasítottam.

Már jó ideje kocsikáztunk, amikor egy elég leharcolt hotelhez mentünk. Egész utón én egy szót sem szóltam bele a beszélgetésükbe, pedig lett volna hozzá véleményem, de egyszerűn nem jöttek ki szavak a számból. Ahogy kiszálltunk a kocsiból még beszélgetek. Én meg csak agyaltam azon, ami eszembe jutott, de egyszer csak Scott rám szólt.

-Mia neked van valami ötleted? -nézett rám.

-Nincs!

Még váltottak pár szót utána mi el is indultunk vissza a városba. A fiúk elkezdtek faggatni, hogy mi bajom volt egész héten, de csak annyit mondtam, hogy fáradt voltam. Mikor haza dobtak még szarabúl éreztem magam. Annyira gyötört a bűntudatt, hogy ha még egy napot így kell el töltenem akkor nekem végem. Így ki kaptam a szekrényemből néhány ruhát azt bele raktam egy zacskóba és elindultam a hátsó ajtó felé. Ahogy kiértem át is változtam farkas alakba a számba vettem a zacskót és rohantam vissza a hotelhez. Elég gyorsan oda értem vissza is változtam és felvettem a hozott ruhákat és elindultam a pórtához.

Hát mit nem mondjak a nő elég köcsög volt így nem tudtam mást kitalálni. Felmásztam az egyik fára, ami pont a második emeletre jutatott fel. Bemásztam az ablakon és elkezdtem használni a szaglásomat. Nem volt nehéz megtalálni az ő szobáját. Tekintve, hogy jó nyom követtő vagyok.

-Tudom, hogy tudod, hogy itt vagyok! -raktam a kezemet az ajtóra. -Annyira sajnálom. Nem akartalak akkor megbántani! -le ültem a földre és a hátamat neki támasztottam az ajtónak. -Tudom, hogy bent jártál a szobámban és láttad az asztalomon a képet és tudni akarod, hogy ki az. De...De erről nem szeretnék beszélni. Nem véletlenül kék a szemem, de szerintem ezt te is tudod. Örülnék neki, ha megismernénk egymást, de számomra 1 téma tabu és az az a kép. Mindenkinek vannak titkai. Gondolom a te szemed sem véletlenül kék és tudom, hogy te sem akarsz róla beszélni. Lehet egy nap elmondod az okát és lehet én is mesélek a titkomról. Bár megfogadtam, hogy a sírba viszem magammal. Gondolom nem akarsz látni szóval megyek. Azt is megértem, ha soha többé! -már készültem fel állni, de akkor nyílt a hátam mögött az ajtó és így elterültem a földön.

-Nem gondoltam, hogy így be fogsz esni! -állt felettem Derek.

-Én meg azt, hogy ajtót nyitsz nekem! -fel is segített a földről. -Akkor én most megyek! -mondtam és már fordultam is volna, ha nem ránt vissza maga elé.

-Kérlek maradj, ha van kedved. Holnap úgy is hétvége van! -a hangja nem kicsit árasztott bizonytalanságot.

-Rendben. Akkor maradok! -ahogy beléptem a szobába helyett is foglaltam az ágyon. El is kezdtem tördelni az ujjamat. Akkor szoktam ezt csinálni, ha nagyon ideges vagyok.

-Hagyd abba. Még a végén el törőd! -le is ült mellém és megfogta a kezemet.

-Ha el is törőm akkor azonnal összeforr! -néztem fel rá. Egy darabig csak fürkésztük egymás tekintettét, de most én csókoltam meg őt. Nem tudom mi bátorított fel, de bele ültem az ölébe közvetlenül vele szembe a kezét a derekamra vezette én meg a nyaka körré fontam az enyémet és így fojttattuk tovább. Olyan jó érzés volt. Végre azt éreztem, hogy nekem nem csak fájdalom jut, hanem boldogság is. Sajnos levegőhiány miatt el kellett válnunk egymástól.

-Úgy hallom éhes vagy! -mondta miközben még mindig a derekamon pihentette a kezét.

-Hát igen, de kibírom! -vállat vontam.

-Ne butáskodj. Gyerre! -fel állított az öléből és az ajtó felé kezdett húzni.

-Neked nem kéne meghúzni magadatt? -néztem rá mialatt bezárta az ajtót.

-Nyugi itt engem ismernek. Nem lesz baj! -oda lépett hozzám és össze kulcsolta a kezünket és elindultunk gondolom az étkezőbe.