Éjféli szikra

Fény az alagút végén

Hónapokon át tartó sötétség vett körül,néma csenddel és magánnyal mixelve.Órákon keresztül a gondolataimba zárkóztam,csak néztem ki a fejemből.Néhanapján elbeszélgethettem a hasonmásommal éjszakánként bár ott mindig sötét volt.Jót cseverésztünk vagy verekedtünk,de ő legalább néhanapján ott volt és nem éreztem magam 0-24-be egy őrültnek,akit egy sötét gumiszobába zártak.Egyszer számára negatív,számomra pozitív hírekkel jelentkezett,viszont fordított helyzetben mindig csalódással és megannyi kérdéssel hagyott hátra.Szokott mesélni a barátaimról,meg azokról is akiket kevésbé tekintek a barátaimnak,de mindig nagy kő esett le a szívemről,ha ő számára rossz híreket hozott.Egy nap viszont eszméletlenül tért vissza hozzám,félelemmel és meggyötörtséggel tele és tudtam,hogy végre kiszabadulhatok.Csak egy zöld fénysugár hasított felém,majd az a végtelenbe tartó sötét pokol kidobott magából.Onnan meg már csak a világosság vezetett kifelé,ami a megváltást jelentette számomra.Hosszú örökké tartó sötétségből a sugárzó napfényre irányított az utam.Ez volt számomra a fény az alagút végén.

*

A réz színű falak ugyanolyan kopottak és silányak voltak,mint régen.A hatalmas ablakokból gyönyörű panoráma nyílt a kviddicspályára és mellette fekvő Tiltott rengetegre,mely most nem is volt olyan rémisztő és hátborzongató a napfényben.A pálya tornyain lévő sokszínű zászlók hevesen lobogtak,a lépcsőkön a játék nézői hangosan kurjongattak és tapsikoltak,a játékosok piros és kék foszlányokat hagyva maguk után repkedtek ide-oda a bolyongó labdákat követve.Seprűk csattanása és a gurkó süvítése egészen a gyengélkedőig elhallatszott amikor emellett még valaki szuszogása is felütötte a fejét méghozzá közvetlen mellettem.Lassan oldalra fordítottam a fejemet és alig pár centire mellettem egy sötétbarna szempárral néztem farkasszemet.A hullámos haja kicsit elkócolódott,fekete öltözete eléggé elütött a fehér ágyneműtől,de mégis impozáns kontrasztot képezett.A vigyora,mint mindig még életveszélyes helyzetekben is lankadatlan volt.A jobb karjára támaszkodva feküdt közvetlen mellettem oldalasan és egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.

-Jó reggelt hercegnőm!-vigyorgott a fiú.

-Szállj le az ágyamról!Azonnal!-parancsoltam Markra,de ismertem annyira jól,hogy tudjam,a kérésem megvalósításának a közelébe sem fog menni.Ezért az instabil helyzetét kihasználva fogtam a vállát és a mellettem lévő ágy és az én ágyam közé löktem a fiút,aki szép hangosan seggre esett.

-Először is áúú!Másodszor pedig ne hangoskodj!Nem szabadna itt lennem!

-Na nem mondod?Húzz el!-parancsoltam rá ismét,de hogy alátámasszam az akaratomat még az ajtó felé is mutattam,amin azonnal megláttam a sötét jegyet.Bármennyire is sötét volt az a ,,dimenzió" ott is ugyanígy nézett ki a jel.Egy koponyába vájt kígyó éjfekete színben.Még ha akarnám sem moshatnám le,ezért inkább visszahúztam a karom és ismét Markra néztem szúrós szemmel.-Tűnj el Mark!

-Végre valahára!-rikkantott fel.Felülve az ágyra a nyakamba ugrott és gyakorlatilag átölelt.Most őt átkozták meg vagy mi baja van?-Úgy megcsókolnálak!-mondta,miközben kibújt az öleléséből,mert én ahogy csak próbáltam nem értem hozzá.

-Na azt próbáld meg!Egyébként meg mi bajod?-vontam kérdőre a fiút.

-Marknak hívsz.-mondta mosolyogva.

-Hívjalak Marcusnak?-vetettem fel.

-Nem!Azzal volt bajom,hogy Lautnernek szólítottál.A vezetéknevemen!-magyarázta.

-De én soha...az nem én voltam.

-Nem emlékszel?-kérdezte oldalra fordított fejjel.

-Az nem én voltam Mark!Az csak egy bábú volt,aki birtokolta az összes emlékeket és az én külsőmet viselte!Csak szívet nem kapott!